Mi az a porckorong és mi a szerepe?

A gerincvelő az egyik legfontosabb és legérzékenyebb szerv a szervezetben. Ha károsodik, az idegsejtek nem képesek regenerálódni, helyüket kötőszövet, illetve hegszövet foglalja el. A gerincvelő sérülése általában maradandó károsodással jár, emiatt különleges védelem alatt áll. Csontos csatorna veszi körül, ami kellőképpen védi, kivéve a csigolyák közötti kapcsolódási helyeket. Ezeken a területek gumiszerű “párnácskával” , a csigolyák közti porckoronggal vannak kitöltve.

Ki tudja miért, az uszkár kedvelők ügyet sem vetnek arra, hogy kedvencük derék munkakutya múlttal rendelkezik. Helyette fésülik, nyírják, cicomázzák és a legritkább esetben állítják komolyabb szellemi kihívás elé a lekváros palacsinta evésnél.  Kevés olyan kutyafajta létezik, mellyel úgy kitolt a sors, mint vele, hisz általános megítélését nem túl kedvezően befolyásolja, hogy kialakulása óta – már-már misztikus erővel – vonzza a gladiátor természetű nagyikat, akik ádázul és tiszta szívvel képesek gyűlölni minden olyan kutyát, mely közelíteni merészel az „ő kis Fifikéjükhöz…

Habcsók a mocsárban

Egy habosra tupírozott, vattacukor megjelenésű uszkár ringben lejtett elegáns kűrjét elnézve, nehéz elképzelni, hogy ősei mocskos tocsogókban, zavaros pocsolyákban apportírozták a vadkacsát.

A fekete schipperkét látván az ember azt gondolhatja, hogy a kanapé kommandós társasági kutyák, díszpárna-deszantos egységének éjszakai bevetésre tervezett tagjával van dolga. Pedig a kis fénylő „brikett” ugyanattól az őstől származik, mint a munkakutyázásban élen járó belga juhászok elődei, és a megtévesztő látszat ellenére, habitusában merőben eltér a tutujgatni, kényeztetni, kozmetikázni, öltöztetni való, karonülő ölebektől.

„Belga fajta vagyok, kicsi, erős, hűséges, ravasz és bátor” - szól az 1888-ban alapított Királyi Schipperke Klub jelmondata, mely találó tömörséggel sűríti egy mondatba e kicsiny fajta érétkeit.

Az agarak általában erőteljesen és radikálisan megosztják a külső szemlélőket. Egy agarat megpillantva ugyanis a legritkább esetben marad bárki szenvtelen. A felszínes kritikusok azonnal szívükhöz kapnak a jellegzetesen felhúzott has, cérnavékony derék, látható bordák és kissé „púpos” tartás láttán, míg a „műértő” kutyakedvelők áhítattal csodálják a fantasztikus teljesítményért felelős tüdőnek és szívnek helyt adó, csodásan mély mellkast; a robbanékonyságról, sebességről gondoskodó, gyönyörűen izmolt combokat valamint azt a kecsességet, harmóniát és nemességet, mely csak az agarakból árad.

E piciny jószág nagy pechje, hogy legtöbbször Paris Hilton-féle ledér kurtizánok karján himbálódzik, holott hírnevét már rég megalapozta a Guiness könyvbe való bekerüléssel, mint a Föld legkisebb kutyafajtája.

Különleges méretei és sajátos megjelenése mellett, már azon sem csodálkozhatnánk, ha a csivava valamilyen földön kívüli értelmes intelligencia lévén került volna a bolygónkra, ami hajazna nevének jelentésére („Apró kutya az égből”), ám a valóság ennél sokkal prózaibb.

Kezdem azt gondolni, hogy kivételes szerencsében volt részem, hogy életem bizonyos – nem elhanyagolható – szakaszát Gazdagréten töltöttem. E budai lakótelep sok olyan kutyatartónak is otthont adott, akik különleges fajtát választottak maguknak. Cavalierből történetesen egyszerre 4-5 példányt is megcsodálhattam kutyasétáltatás közben. Gazdájukat ugyan személyesen nem ismertem, mégis mindig feltűnt, mikor sokszínű falkájától övezve sétált az utcán.

Ez a pöttöm kiskutya – ahogyan neve is mutatja – a több fajtát magába foglaló bichonok családjának (Havannai, Máltai Selyemkutya, Bichon Frise, Cotton de Tulear, Bolonka Cwetna és Francuska) egyik sarja. Már az antik időkből is bukkanhatunk Bichonok nyomaira, vagyis ezeket a fajtákat valószínűleg a legrégebbi kedvtelésből tartott kutyaként jegyezték, de a későbbi idők folyamán is folyamatosan jelen voltak.

Bár a bichonok eredetileg Spanyol eredetűek, német (bichoner=cirógatni) és francia (bichon=selyemszőrű kutya) nyelven is találó a megnevezésük.

Manapság talán a legtöbb kutyát ilyen céllal tartanak gazdáik. Ez egyfelől örvendetes, másfelől – sok fajta szempontjából – hátrányos, hiszen évszázadokon keresztül érlelt, csiszolt képességeik egyszerűen szertefoszlanak, kikopnak belőlük.

Nem véletlen, hogy számos – egykoron dicsőségesebb időket megélt – fajta ma már csak hírből sem ismeri eredeti mesterségét, annyira eltávolodott tőle. Ez nem baj, ha gazdáik tisztában vannak ezzel. A gond ott szokott kezdődni, mikor evidensnek vesznek bizonyos dolgokat pusztán azért, mert ez a fajta egykoron erre lett tenyésztve…

Szerencsésebb helyzetben vannak azok a fajták, melyek feladata kezdetben sem volt más, mint pusztán társasági életet élni, gazdájukat kísérni.

A kutya évezredek óta hű társa az embernek, még most, a XXI. század forgatagában is kitart mellette.