Fennmaradt iratokból tudjuk, hogy Sir Owen Tucker of Sealy Ham 1415-ben Agincourt-ban harcolt, az Edwardes család egyik tagja pedig a Poitiers-i csatában vett részt 1356-ban. A szóban forgó Edwardes kapitány kb. 1848 körül, negyvenévesen vonult vissza a katonáskodástól, hogy hátralévő éveit a vidéki "sportoknak" szentelje. Télen lóháton vadászott rókára kopófalkájával, nyáron pedig terrierekkel egészítette ki seregét, és a környék igen gazdag vidra-, borz- és rókaállományát ritkította. Vidravadászatra már saját falkát alakított ki, de leginkább azon fáradozott, hogy a helyi terrier változatokat olyan fajtává egyesítse, mely a legkisebb veszteség mellett a legnagyobb bátorsággal és kitartással képes elsősorban a borz és a vidra ellen harcolni. Képzeletében egy kicsi és fürge, fordulékony, erős állkapcsú kutyaélt, mely elég rövidlábú ahhoz, hogy ellenfelét a legkisebb sziklaüregbe is követhesse. Úgy tűnik, a helyi terrierek végtelen számú változatának egyike sem felelt meg Sealy Ham birtokosának. Attól eltekintve, hogy szinte mindannyian fehérek voltak, igen kevés hasonlatosságot mutattak az elképzelt a fajtával. A kapitány arra törekedett, hogy hosszú testű, rövidlábú kutyákat alakítson ki, viszonylag nagy fejjel és erős állkapoccsal. Edwardes kapitány az almokat környékbeli földműveseknek adta ki felnevelésre, majd hathónapos korukban meglátogatta a kölyköket, és ha valamelyik közeledtére elrohant, azt helyben agyonlőtte. A megmaradt kölyköket először patkányfogásra és -ölésre tanították meg, majd egy mesterséges üregben elhelyezett görény ellen tesztelték őket. Az üreg bejáratáig nyomot fektettek, és a fiatal állatoktól elvárták, hogy kövessék a nyomot, bebújjanak az üregbe és megtámadják a görényt. Azt a kutyát, amelyik a felszínen maradt és nem bizonyult elég bátornak, azt a kapitány ugyancsak agyonlőtte. Egyébként döntései nem mindig bizonyultak helyesnek. Legalábbis az egyik kutya, amelyik nem állta ki a "görény-próbát", nevelője kérésére, aki nagyon megszerette, mégis túlélte a tesztet, és egyéves korára átlagon felüli vadászkutyává vált. Az nagyon megszerette, mégis túlélte a tesztet, és egyéves korára átlagon felüli vadászkutyává vált. Az idő múltával egyébként a kapitány, úgy tűnik, egyre melegszívűbb lett, mert tucatnyi, általa nem megfelelőnek talált terriert osztott szét Pembrokshire-ben. Az egyik fő probléma a rövid láb volt, melyet valószínűleg a dandie dinmont terrier "hozzáadásával" próbált a kapitány elérni. Ezt bizonyítja a dandie-re jellemző tulajdonságok makacs felbukkanása a korai példányoknál, úgymint a puha fejszőr, a nagy, kerek szemek, az ívelt hát, és a görbe mellső láb. Sokak szerint Edwardes a korabeli bullterriereket vagy staffordshire bullterriereket is felhasználta bátorságuk miatt. Sir Jocely Lucas úgy véli, hogy a kapitány a szomszédságában megtalálható, ún. Cheshire terriert használhatta, mely viszont a bullterrier kialakításánál is szerepet játszott. Lucas a süketség előfordulásával indokolja elképzelését. Az általa tenyésztett, kb. egytucat süket sealyham közül, két kivétellel, mindegyik hófehér volt. Robert Leighton ezzel szemben arra esküszik, hogy a west highland white terrier játszott döntő szerepet a tenyésztői munkában. Ezt azzal indokolja, hogy Edwardes kapitány nagyon jó barátságban volt Bute márkijával, aki viszont a poltallochi Colonel Malcolm barátja volt, akit a westi ősatyjának tartanak. Edwardes kapitány 82 évesen, 1891-ben halt meg. Hat hónappal később egyetlen fia is eltávozott az élők sorából, így a család férfi ága kihalt. A kapitány lánya azonban, Mrs. Higgon fenntartotta Sealy Ham birtokot, a kutyákat is tovább tenyésztette (of Sealy kennelnéven), később bíróként is tevékenykedett, sőt ő lett az elnöke az 1908-ban alakult Sealyham Terrier Clubnak. A fajta 1903-ban szerepelt először hivatalosan kiállításon, Haverfordwestben. Championship Show-n azonban csak 1910-ben mutatkozhatott be a sealyham terrier, a Kennel Club dél-londoni kiállításán a Kristály Palotában. A Kennel Club 1911. március 8-án fogadta el hivatalos fajtaként a sealyham terriert.

Sealyham terrier standard (FCI 74)

Általános megjelenés: Szabad mozgású, aktív, arányos és imponáló tömegű kis keretek között. Sziluettje téglalapalakú, nem négyzetes.
Karakter: Kitartó, rettenthetetlen és ügyes.
Wesen: Éber és bátor, de barátságos.
Fej és koponya: A koponya enyhén ívelt és széles fülek között. A pofacsontok nem kiugrók. Egyenes derékszögű állkapocs, mely megragadásra való képességet mutat, erőteljes és hosszú, Az orr fekete.
Szemek: Sötétek, mélyen ülők, kerekek, közép nagyok. A sötéten pigmentált szemhéjszél előnyben részesítendő, de a nem pigmentált is elfogadott.
Fülek: Közép nagyok, végük enyhén lekerekített és oldalt a pofarészen hordott. Harapás: A fogak egyformán erősek, a szemfogak jól egymásba nyúlnak, a kutya méretéhez képest nagyok. erőteljes állkapocs, a felső metszőfogak sora hézag nélkül az alsó metszőfogak sorára nyúlik, és a fogak az állkapocsban függőlegesen állnak.
Nyak: Arányosan hosszú, erőteljes és izmos, jó átmenettel a jól elhelyezkedő vállakba.
Mellső rész: A mellső végtagok rövidek, erőteljesek és olyan egyenesek, amennyire azt a mélyre nyúló mellkas megengedi. Elölről nézve, a vállízület egy vonalon helyezkedik el a könyökízülettel, mely szorosan a mellkashoz simul.
Test: Középhosszú, egyenes és hajlékony. A bordák jól íveltek. Széles, mély mellkas, mely jól lenyúlik a mellső végtagok között.
Hátulsó rész: Figyelemreméltóan erőteljes a kutyaméretéhez képest. Széles, izmos comb, jól szögelt térdízülettel. erős csánkízületek, melyek jól szögelltek és egymással párhuzamosak.
Mancsok: Kerek macskamancsok vastag talppárnákkal. A mancsok egyenesen előre néznek.
Farok: A háttal egy vonalban tűzött és egyenesen felállóan hordott. A hátulsó rész a farktűzésen túl nyúlik. A farkat általában kupirozzák.
Jármód/mozgás: Szabad és energikus, nagy tolóerővel.
szőrzet: Hosszú, kemény és drótos fedőszőr időjárásálló aljszőrzettel.
Szín: Tiszta fehér vagy fehér sárga, barna, kék vagy borz színű jegyekkel a fejen és a füleken. Kimondottan fekete és erős pöttyözöttség nem kívánatos.
Méret/súly: A kanok ideális súlya kb. 9 kg, a szukáké kb. 8,2 kg. A marmagasság nem lépheti túl a 31 centimétert. Az elsődleges szempont a szilárdan illeszkedő testfelépítés, arányosság, típus és tömegesség.
Hibák: A felsorolt szempontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, melynek értékelését az eltérés mértéke és a terrier munkaképességére való befolyása határozza meg.
Megjegyzés: A kanoknak két, szemmel láthatóan normálisan fejlett herével kell rendelkeznie, melyek teljes egészében a herezacskóban helyezkednek el.

http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=4861