Természetük alapján azonban - attól függően, hogy terelő juhászkutyákról vagy az állatok védelmére szakosodott nagytestű pásztorkutyákról beszélünk - két nagy csoportba sorolhatók. Miután a fajták nagyobbik része munkanélkülivé vált, a divattenyésztésnek köszönhetően a különbségek napjainkban a két csoporton belül is egyre hangsúlyosabbá válnak.

A megjelenés rendkívüli változatosságának okát kutatva láthatjuk, hogy a legtöbb nép kialakította saját nemzeti fajtáját. A rendelkezésre álló kiinduló genetikai állomány meghatározta az adott fajta jövőjét. Abból, hogy a küllem igen változatos, egyértelműen következik, hogy akár lényegesen különböző típusok egyaránt alkalmasak lehetnek kitartó munkavégzésre. A szívósság tehát nem csak egy-két típushoz tartozó tulajdonság. Belátható, hogy egy-egy anatómiai adottság, amilyen például a végtagok szögellése, a hát vagy az ágyék hossza stb. - a szélsőségektől eltekintve - önmagában nem meghatározó jelentőségű a fizikai terhelhetőséget illetően. A test arányai, az egyes anatómiai tulajdonságok összehangoltsága döntő ebben a vonatkozásban.

Korabeli adatok szerint a méretekben nem volt olyan lényeges különbség a terelő fajták között, mint manapság. Hiszen a testméret is meghatározó jelentőséggel bír a terelőmunkára. A túl kistermetű kutya - részben a viszonylag gyors anyagcsere folyamatok következtében, részben pedig azért, mert testméretéhez, tömegéhez viszonyítva aránytalanul több erőt kell kifejtenie ugyanahhoz a feladathoz, mint nagyobb termetű társának - nem nyújthat kiváló teljesítményt a terelőmunkában. A túl nagy kutyák pedig lomhaságuk miatt alkalmatlanok. Az ideális terelő juhászkutyát tehát a középméretű, középerős fajták között találhatjuk meg. A ma létező túl kicsi, illetve túl nagy méretek a divattenyésztés produktumai. Eredeti munkájuk végzésére ilyen fajták vagy egyedek nem igazán alkalmasak.

A szőrzet látványa sem volt lényeges szempont a tenyésztés során. Annál inkább fontos volt a minősége, hiszen az időjárás szélsőségeihez való alkalmazkodóképesség lényegében ezen múlott. Rövidebb, hosszabb bunda egyaránt megfelelhetett erre a célra, tehát a fajtánként igencsak változó megjelenéshez a szőrzet is nagymértékben hozzájárult.

Az idegrendszeri tulajdonságok, az ösztönös adottságok azok, amelyekben valamennyi terelő juhászkutya alapvető hasonlóságot mutat. Bár léteznek különböző terelési stílusok, egyes fajták agresszívabban terelnek, többé-kevésbé folyamatosan róják munkájuk során a kilométereket, mások szemmel követik az eseményeket, s csak ha szükségesnek tartják, akkor avatkoznak közbe, mégis, ez a munka lényegében azonos pszichés tulajdonságokat követel. Ezért bár a terelő juhászkutyák megjelenésükben igen eltérő típusokat képviselnek, belső tulajdonságaikban, ösztönös adottságaikban nagyon is hasonlóak. Természetesen ez az adott célra generációkon át szelektált populációkhoz tartozó egyedek esetében érvényes megállapítás, amely a nemzedékeken át a divattenyésztés szempontjait elsődlegesnek tartó szaporítók által alakított állományrészekre már régóta nem helytálló.

Mindebből következik meglátásom szerint, hogy célszerű tenyészkiválasztással valamennyi olyan terelő fajtából, amely a kellő idegrendszeri adottságokon kívül megfelelő mérettel is rendelkezik, a ragyogó képességű német juhászkutyával egyenértékűen használható, univerzális használati fajtát lehetett volna (lehetne?) előállítani. Erre azonban eddig nem került sor, hiszen egyetlen fajtát sem karoltak föl annyira, mint a német juhászkutyát, amelynek fajtaalapítója, kapcsolatai révén, szinte minden elképzelhető felhasználási területet lefoglalt számára. Ennek köszönhetően a német juhászkutya-populáció teljesítményorientáltan szelektált részének tulajdonságai nemzedékről nemzedékre csiszolódtak, míg más fajták és a német juhászkutya-állomány divatorientáltan szaporított részének adottságai folyamatosan hanyatlottak.

Néhány - a divat által még föl nem kapott - terelőfajta belső értékei még szinte ősi formájukban léteznek, bár ezek populációja elenyészően csekély. Talán még nem lenne késő cselekedni a megmentésük érdekében.

Sajnos azonban meglehetősen borúlátó vagyok a terelő juhászkutyák jövőjét illetően, hiszen egészen bizonyos, hogy ősi munkájuk általi szelekciójuk alkalmazása a tenyésztés során - a populációméretekhez képest - ma már illúzió csupán. Ezen túl minden a tenyésztői hozzáálláson, szemléleten múlik, és a leleményességen, amellyel talán képesek lehetünk olyan új szelekciós módszerek szervezett alkalmazására, amelyekkel megóvhatjuk a különböző terelőfajtákat ösztönviláguk leépülésétől... A német juhászkutya-tenyésztésének kapcsán láthatóak talán a legmarkánsabban mind a pozitív, mind a negatív példák.

Más a helyzet azoknál a nagytestű pásztorkutyafajtáknál, amelyek feladata az állatok védelme. Az ő esetükben a szelekciós szempontok lényegesen szűkebbek, így az eredményesség sokkal rövidebb időn belül lemérhető. Mégis, néhány kivételtől eltekintve a kelleténél lényegesen kevesebb figyelmet fordítanak tenyésztőik az idegrendszeri tulajdonságokra. Az univerzális használati fajták tenyésztői a tanúi annak, hogy a tenyésztés során nem igazán a küllemre és az őrző-védő adottságokra történő kiválogatás okozza a legnagyobb gondot. Minél több tulajdonságot kell szem előtt tartani, annál nehezebb a tenyésztő dolga.

Számos védelemre szakosodott fajtánál okoz problémát, hogy sok tenyésztő az agresszivitásra való túlzott hajlamot részesíti előnyben, mert ez a kevésbé magabiztos kutyák labilis idegrendszerét a laikusok előtt átmenetileg leplezheti. Így lényegesen kevesebb szelekciós szempont esetén sem elég hatékony a célirányos ösztönös adottságokra és a kiegyensúlyozott, magabiztos viselkedésre való kiválogatás. Ennek köszönhetően ma az érintett fajták között aggasztóan nagy a túlfűtött, agresszív kutyák aránya.

Úgy vélem, hogy Magyarországon az új, kialakulóban lévő kinológiai rend segítségünkre lehet abban, hogy a fajtaspecifikumok főszerephez jutásával nagyobb jelentőséget kaphassanak a szükséges tulajdonságok kellő mértékű meglétét vizsgáló tenyészrendezvények. A tenyésztői szemlélet formálásával, új, jól felkészült, elhivatott szakemberekkel ezeket a nagyszerű fajtákat még meg lehet menteni. Csak nehogy késő legyen!

Reiter László

Pireneusi juhászkutya

A legkisebb francia juhászkutya, a Berger des Pyrénées a Pireneusok ősi fajtája. Korabeli dokumentumok szerint több száz éve létezik, már XVIII. századi festményeken is ábrázolták. A Pireneusok geográfiailag elszigetelt völgyeiben különböző juhászkutyatípusok alakultak ki, melyek pl. szőrzetük minőségében különböztek egymástól. E változatok elegyéből alakult ki a fajta mai megjelenése. Bár őshonos francia fajtáról van szó, a Berger des Pyrénées hazájában is csak az első világháború idején vált szélesebb körben is ismerté. 1916-ban néhány tiszt, köztük Pierre Mégnin is, megpróbálta hadikutyaként kiaknázni a fajta kiváló tulajdonságait, például remek szaglását, fürgeségét és szívósságát. Hamarosan a francia hadsereg legtöbbet alkalmazott fajtájává vált. Napjainkban szülőhazáján kívül a ritka fajták közé tartozik. A kis pireneusi a hegyvidéki munka során szerzett jótulajdonságait kiváló mentőkutyaként vagy éppen sikeres agility-versenyzőként kamatoztatja, de városi kísérőkutyának is alkalmas, ha gazdája megfelő mozgásteret és elfoglaltságot tud biztosítani számára. Az agility középső méretkategóriájában, ahol a 35 és 43 cm marmagasságú kutyák versenyeznek, csak azért nem vált a pireneusi juhászkutyaegyeduralkodóvá, mert a kanok marmagassága kb. 40-48, a szukáké pedig 38-46 cm között mozog, így gyakran előfordul, hogy "kinövik" a midi kategória mérethatárát, és a maxi kutyák számára előírt 55-65 cm ugrómagasság már túl magas a számukra.

Briard

A franciák egyik legnépszerűbb fajtája, a briard avagy Berger de Brie történelmi múltra tekint vissza: ez nemcsak századokra visszanyúló eredetét, hanem a történelem nagy személyiségeinek életében betöltött fontos szerepét is jelenti. A briard képes volt egy nevezőre hozni ellenséges államférfiakat, ha nem is a politika, de legalább a kinológia terén. Feljegyzések szerint nemcsak Napóleon francia császárnak voltak briard típusú kutyái, de még az ő lemondását követelő La Fayette márki is e fajta szerelmese volt. A XVIII. században Párizstól északra, a Szajna és a Marne közötti vidéken, Brie környékén két szőrtípusú juhászkutyavolt ismert. Az egyiknek rövid szőre volt, a másiknak hosszabb, ún. kecskeszőre. 1896-ban, a Párizs környéki Villette vásárcsarnokában rendezett gyűlésen különítették el a két juhászkutya-változatot. A hosszúszőrű kutyákat, melyeknek a pofáját is hosszú szőr borította, Berger de Brie-nek nevezték el. Ettől az évtől létezik tehát hivatalosan a briard mint fajta. Az első standard 1897-ben született. A francia törzskönyvbe elsőként felvett briard egy Sans-Géne nevű fekete kan volt, aki 1882-ben született egy poitou-i juhásznál, tulajdonosa Bearn herceg volt. 1909-ben megalakult az első briard klub is: a Les Amis du Briard. Az I. Világháború alatt természetesen megtorpant a fajta fejlődése, a II. Világháború után pedig csupán 250 briard lehetett Franciaországban, de a fajta létszáma nagyon hamar gyarapodásnak indult. A francia agility válogatottbak évek óta szerepel egy igen eredményes fekete briard.

Flandriai pásztorkutya

A flandriai pásztorkutya nem tartozik a legnépszerűbb fajták közé, kialakulása kezdetén sem örvendett túlzott ismertségnek. A korabeli szakértők sokáig nem említik a Bouvier des Flandres-t, csupán Strebel ír az ún. Toucher de Boef-ról, melyet állítólag Napóleon hadseregében is használtak, a hadsereg húsutánpótlását jelentő marhacsordák terelésére. J. Oberthur szerint ezeket az - akkor még - fajta nélküli terelőkutyákat Bouvier-nek is nevezték. durva szőrű, pofaszakállas munkakutyák voltak; ennél többet azonban senki nem tud megállapítani a "buvi" fajtaazonos tenyésztése előtt történtekről. A belga kinológusok csupán a XX. század elején figyeltek fel a főleg Flandria dél-nyugatirészén és Franciaország északi partjainál előforduló, viszonylag egységes típust alkotó terelőkutyákra. Az egyszerű pásztor- vagy marhakutya elnevezés mellett olykor "piszkos szakállnak" (vuilbaard) is hívták kutyáikat. Dr. Adolphe Reul, a brüsszeli állatorvosi egyetem tanára volt az első, aki a tenyésztők figyelmét felhívta a Bouvier számos jó tulajdonságára. A korai tenyésztők többsége farmer, mészáros vagy marhakereskedő volt, akiket nem érdekelt különösebben a fajtatiszta tenyésztés, csupán egy jó munkakutyára volt szükségük. A Bouvier elsődleges feladata a marhák terelése és őrzése volt, de használták kocsihúzásra is: nemcsak élelmiszert, személyeket is szállított. Éjszaka az istállót és az udvart védte az idegenektől. Az első világháború a belga kutyaállományt is erősen megtizedelte, Antwerpenben és a Németalföldön alig néhány eb élte túl a frontot, sok négylábút pedig a németek vittek magukkal. A fajta háború utáni újjászületésében óriási szerepet játszott a belga hadsereg egyik kutyája, a szintén állatorvos Barbry kapitány Ch. Nic de Sottegem nevű kanja. A belga fajtaklub, a Club Nationale Belge du Bouvier des Flandres 1922-ben alakult.

Spanyol masztiff

Spanyolország régi juhtenyésztő kultúrával rendelkezik, a vándorló juhászokról szóló legkorábbi feljegyzések a VI. századból maradtak fenn, de a nyájakra és a pásztorokra vigyázó ibér masztiffról már Vergilius és Plinius is írt. A hatalmas masztiffok feladata elsősorban a farkasok távoltartása és elhajtása, és nem a velük való harc volt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy szükség esetén kitértek volna a harc elől, hanem a farkasok ilyen hatalmas, erős védelem láttán ritkán támadtak, csak ha valamelyik kutya figyelme egy pillanatra kihagyott. A masztiffoknak arra is ügyelniük kellett, csak úgy üldözhetik a farkasokat, ha közben a nyáj mellett is megfelelő létszámú őrség marad. Egyébként teljesen önállóan dolgoztak, veszély esetén a juhász legcsekélyebb jelzése nélkül, automatikusan vették fel az úgynevezett védekező pozíciót. Csodálatra méltó munkát végeztek, egy tízezer fős nyájat is legfeljebb 25 mastín espanol kísért. A farkasállomány csökkenésével többé-kevésbé munkanélkülivé váltak, és óhatatlanul belecsöppentek a civilizációba, mely nem sok jót hozott számukra.

Pireneusi hegyikutya

A 450 km hosszú és 150 km széles Pireneusi-hegység választja el a róla elnevezett félszigetet az európai kontinens törzsétől. Kétharmada Spanyolországhoz, egyharmada Franciaországhoz tartozik. Ez a vidék az őshazája a pireneusi hegyikutyának. A fajta őseit a franciák patou-nak hívták. E kutyák feladata volt a gulyákat és nyájakat megvédeni a farkasoktól és medvéktől, de korabeli feljegyzések szerint őriztek kastélyokat, várakat és városfalakt is. A pireneusi hegyikutya kettős életet élt, hiszen megmaradt rettenthetetlen nyájőrzőnek, de évszázadokon át kedvelt kutyája volt az arisztokráciának is, egészen a francia forradalomig. Amikor a XIX. század végén a francia kinológusok hozzákezdtek a pireneusi hegyikutya szabályozott és fajtaazonos tenyésztéséhez, eredeti hazájában már meglehetősen ritka volt, hiszen jelentősen lecsökkent a medve- és farkasállomány, így a patou elvesztette eredeti feladatát. Élelmes hegyivezetők azonban egyfajta élő szuvenírként kezdték tenyészteni a fajtát, mivel a hőforrások miatt a Pireneusok kedvelt üdülőhellyé vált, és a turisták szívesen vittek haza a hatalmas fehér állatokból, hogy otthon a sétányon villoghassanak velük. A fajta fontos pártfogója volt Theodor Dretzen, aki H. von Bylandt gróf társaságában keresztül-kasul utazta a Pireneusokat, tipikus pireneusi kutyák után kutatva.

Anatóliai juhászkutya

Törökország hatalmas, magját az anatóliai fennsík képezi. A területén talált csontleletek szerint, már az i.e. 10 és 9. évezredben tartottak, illetve tenyésztettek itt juhokat, tehát meglehetősen régi hagyományai vannak a pásztorkutya-tartásnak és -tenyésztésnek, sőt a még mindig létező nagybirtokokon, a hatalmas birkanyájak mellet napjainkban is szükség van e hatalmas kutyák munkájára. A török tenyésztők, és a nyugati szakirodalom többsége három török pásztorkutyafajtát - vagy csupán típust - különböztet meg. A "fehér fejű" akbas a kuvaszra hasonlító, nagytestű, általában hosszú szőrzetű, fehér kutya. A karabas neve "fekete fejűt" jelent, mely elnevezés nem a kutya teljes színére, hanem csupán fekete maszkjára utal. Gyakran nemcsak a kutya pofája és füle, hanem egész feje fekete. A karabas szőrzete rövid és sűrű, és a maszkot leszámítva világos barna, esetleg csíkozott. A harmadik török pásztorkutya a kangal, mely az arisztokrata Kangal törzsről kapta nevét, akik Sivas tartomány Kangal nevű falujában illetve annak környékén élnek, és évszázadok óta juh- és lótenyésztéssel foglalkoznak. A kangal és a karabas külleme nagyon hasonló, kérdéses, hogy egyáltalán lehet-e két önálló fajtáról beszélni. Az FCI igen egyszerűen oldotta meg a kérdést: a 331. számú standard által hivatalos fajtaként fogadta el az antóliai juhászkutyát. Az FCI-vel ellentétben, a török tenyésztők meg vannak róla győződve, hogy a török Sivas tartomány Kangal falujából származó kutyái különálló fajtát képeznek, melyet ők Sivas Kangalnak is neveznek. Ezzel a névvel csak azokat a kutyákat illetik, melyek közvetlenül ebből a tartományból származnak. A Kangal család napjainkban is befolyásos, híres dinasztiát képez, méneseik és nyájaik védelmére gondosan válogatott őrkutyákat alkalmaznak, azonban sajnos nem vezetnek törzskönyvet.