A pásztor- és juhászkutyák tábora igen népes. Talán világszerte a legsokoldalúbban használható fajtákként tartjuk őket számon, legalábbis azokat közülük, amelyek ösztönös adottságait és anatómiai felépítését a szeszélyes divatnak még nem sikerült tönkretennie

Vajon miért épp' ezek azok a fajták, amelyek közül olyanok kerülnek ki, amelyek majdnem minden célra használhatók, amelyekre egyáltalán kutyákat használni szokás? Amíg egyéb fajtákra leginkább jellemző, hogy bizonyos területek specialistái, addig a juhászkutyák - közülük is legfőképpen azok, amelyeket egyaránt alkalmaznak terelésre és védelemre - csak úgy mellékesen képesek ellátni a specialisták feladatkörét is. No persze kivételek vannak, azoknak azonban általában nem pszichés, hanem anatómiai tulajdonságok szabnak határt. Például a border collie, a dél orosz juhászkutya stb. természetesen nem alkalmazható mondjuk kotorékkutyaként, azon egyszerű oknál fogva, hogy méretük miatt nem férnek be a kotorékba...

Egyébként ebbe a fajtacsoportba tartozó fajtákra általában jellemző az univerzalitás. Néha-néha az univerzális és a speciális területeken alkalmazott fajták tulajdonosai ugratják is egymást, mégpedig olyasmivel, hogy a "ti kutyáitok csak egyetlen feladatra jók", míg a másik tábor azzal lő vissza, hogy "igen, de arra csúcsfokon, míg a tiétek mindenre jó, de semmiben sem tökéletes". No persze ezek valóban csak az ugratás kategóriájába tartozó dolgok, amiket nem szokás komolyan venni, hiszen a specialisták között is vannak olyanok, amelyek más területeken is alkalmazhatók, és az univerzálisak között is olyan fajták, amelyek minden szükséges tulajdonságukban dobogósok.

Inkább azt vizsgáljuk meg, hogy a juhászkutyák mitől univerzálisak. A magyarázat természetesen a populációikat érő szelekciós hatásokban található meg. A nyájak melletti terelőmunka ugyanis szilárd szervezetű, rendkívüli állóképességű és átlagon felüli intelligenciájú egyedeket követel. És nem csak alkalmanként. A juhászkutyák - különösen azok, amelyek a szilajon tartott nyájak mellett teljesítenek szolgálatot - éjjel-nappal folyamatosan munkában vannak. Mégpedig kölyökkoruktól gyakran késő öregkorukig. Nincs szabadság, pihenőidő, szórakozás. Pontosabban a szórakozás a kutya számára maga a munka kell, hogy legyen, másképpen talán nem is lehetne elviselni azt a hatalmas és állandó, soha nem enyhülő megterhelést. Az a jó kutya, amelyik a nyáj melletti munkát kedvvel, örömmel végzi, láthatóan örömét leli benne, nagyon aktív, bármikor tettrekész, tehát a munkája a "hobbyja", egyik legfőbb öröme. Különben nem bírná évekig, hamar kidőlne a sorból.

A vadászkutyák csak időnként vadásznak, a vadászatokon több fajtát is alkalmaznak, mindegyikük egy-egy speciális részfeladatot lát el, jó esetben igen magas fokon, és az egyes vadászatok között hatalmasakat lustálkodnak, pihennek. A juhászkutyákat tépi a vihar, gyakran heteken át folyamatosan áztatja az eső, nyáron próbára teszi a kánikula, télen pedig a farkasordító hideg. Hiszen vannak olyan helyek, ahol télen is kinn van a nyáj (rideg vagy szilajtartás). Fáradhatatlanul rónia kell a kilométereket, a gyakran különváló, elkóborolni szándékozó állatok fékentartása miatt.

Eddig szó volt a testfelépítést és a tűrőképességet formáló szelekciós nyomásról. Ám ez a munka nem kevesebb intelligenciát kíván meg a juhászkutyától, mint amilyen szilárd szervezetet. A kutyáknak a hatalmas temperamentum mellett különlegesen kiegyensúlyozottaknak kell lenniük. Hiszen a jószágban kárt nem tehetnek. Ha mégis, akkor bizony működött a "juhászkampó szelekció". Pedig ugye micsoda ellentmondás? A hatalmas, mondhatni túltengő temperamentum nagyon gyakran jár együtt kolerikus idegtípussal. Az ilyen túlfűtött kutyák azonban nem lennének képesek cselekedeteiket kontrollálni az ösztönös viselkedés csúcspontjához közeledve. Márpedig a juhászkutyának - annak ellenére, hogy a látszat igen nagy túlfűtöttségre utal - mégis tökéletesen kell tudnia magán uralkodni. Az abszolút kezelhetőség egyik alapkövetelmény; munkájuk ellátásához szükségük van hatalmas adag temperamentumra, ami nem azonos az uralhatatlan túlfűtöttséggel, továbbá magabiztosságra, intelligenciára, irányíthatóságra és önállóságra. Állandóan motiválhatóaknak, akciókészeknek kell lenniük, amely tulajdonság célirányosan kiegyensúlyozott, kifejezett, biztos ösztönös adottságokat feltételez.

A következő nagy ellentmondás: könnyű irányíthatóság és önállóság együtt, egy kutyában. Természetesen ezek az ellentétes tulajdonságok más fajták esetében nemigen találhatók meg, vagy nem ilyen mértékben. Márpedig egy juhászkutyának nagyon gyakran kell önállóan és villámgyorsan cselekednie, úgy, hogy maga a juhász már csak akkor veszi észre, hogy volt valami elintéznivaló, amikor a kutya már el is igazította a dolgot. Ilyenkor saját maga, öröklött intelligenciája szerint méri fel a helyzetet és hoz tévedhetetlen döntéseket a pillanat törtrésze alatt. Ugyanakkor a juhász parancsának, sőt kézmozdulatának, szeme villanásának engedelmeskednie kell, sőt, olykor még a ki sem mondott gondolatát is ki kell találnia. Csak ilyen kutyák voltak képesek a nyájak körüli munkára, következésképpen az évezredek óta tartó szelekció csak ezeket tűrte meg a jószág mellett.

Nincs hát miért csodálkoznunk a juhászkutyák univerzalitásán, hiszen beláthatjuk, hogy azok az egyedek, amelyek a fent említett követelményeknek megfelelnek, minden egyéb célra is alkalmazhatóak, amelyekre egyáltalán kutyákat használni lehet.

Azok a nagytestű pásztorkutyák, amelyek a terelésben nem vettek részt, csak a nyáj védelme volt a feladatuk, már nem annyira "képlékenyek", ők ma kiváló őrző-védő kutyák. Pszichikai tulajdonságaik alapján a "csak" terelő juhászkutyák alkalmasak lennének őrző-védő feladatokra, őket azonban testi adottságaik nem minden esetben teszik erre képessé. Igazán univerzáslisak tehát azok lehetnek, amelyek a terelést és a védelmet egyaránt ellátják.

Nos, a régi idők pásztorszelekciója ma már egy-egy állomány vonatkozásában nem létezik. A mai juhászkutyák vagy keverékek, vagy olyan fajtatiszta egyedek, amelyek szülei már nem végzik elődeik munkáját. A fajtatiszta populációk túlnyomó többségét, hobbytenyésztők elképzelései szerint válogatott egyedek teszik ki, s elenyésző töredékük kerül ősi munkakörébe. A vérvonal azonban az ő esetükben sem folytatódik aktívan dolgozó utódokban, hiszen manapság a juhász már nem tenyészt. Ha egy-egy kutyája kiöregedik, többnyire olyan kutyákkal pótolja - mert csak olyanokkal tudja -, amelyeknek az ősei már néhány nemzedék óta nem dolgozó kutyák.

Sajnos, a juhász és pásztorkutyafajták többsége - talán mindegyike - ősi munkája nélkül maradt. A nyáj védelmére szakosodott nagytestű kutyák esetében talán valamivel egyszerűbb a tenyésztés alapjául szolgáló szelektálás, hiszen önmagában az őrző védő tulajdonságokra irányuló szelekció azért lényegesen átláthatóbb és következetesebben véghezvihető, mint a végeláthatatlanul sok tulajdonságra, komplex módon történő kiválogatás.

Ezért ezeknek a fajtáknak ma már nem elhanyagolható részük kiállítási divatkutyává vált. Vannak olyanok, amelyeknél még a dolgozó ősök tulajdonságainak fenntartására, a fajta régi nagyságának visszaállítására vagy megőrzésére irányuló kísérleteket tesznek több-kevesebb sikerrel. Talán a legszerencsésebb egyelőre a német juhászkutya, róla az előző számban volt szó. Hiszen a fajtát súlytó valamennyi és nem jelentéktelen probléma ellenére is, eddig az ő vonatkozásában sikerült olyan felhasználási területeket, szelekciós módszereket találni, amelyek ha nem is helyettesíthetik az úgynevezett pásztorszelekciót, mégis a populáció nem elhanyagolható, bár sajnos csak a kisebbik részét megóvják az elpuhulástól, ösztönvilágának leépülésétől, fizikumának elkorcsosulásától, amely sajnos igen jelentős állományrész vonatkozásában már nem mondható el.

Tekintettel arra, hogy oly sok kutyafajta létezik, valószínűleg még töredékük számára sem lehetséges olyan foglalkoztatási területeket találni, amelyek megfelelő garanciát jelentenének az ősi tulajdonságok megóvására. Ezért nem marad más hátra, mint a tenyésztői leleményesség, amely olyan szelekciós módszereket alkalmaz, amelyek a még használati tulajdonságok vonatkozásában kielégítő populációrészek génállományát továbbra is megfelelően képesek kezelni. Persze a legtöbb fajta esetében sajnos a dolgos múlt már csak irodalmi adat, emlék. Végérvényesen elindultak a társasági kutyává válás útján, amelyen akkora távolságra sikerült eljutniuk, ahonnan a visszafordulás szinte reménytelen.

Mi, a még dologra fogható fajták tenyésztői felelőséggel tartozunk kutyáinknak, s a későbbi tenyésztői generációknak is, hogy ne olyan génbázissal rendelkező állományt adjunk majd a kezükbe, amellyel már nem tudnak mit kezdeni...

Brit juhászkutyák

A Nagy-Britanniából származó nyolc juhászkutya-fajta közül egyedül a border collie maradt munkakutya(lásd külön írásunkat). "Lassie", a hosszúszőrű skót juhászkutya, a bobtail és a bearded collie modernkori története során olyan hosszú szőrt növesztett a tenyésztők jóvoltából, hogy senkinek sem jutna eszébe munkára fogni őket. Belső tulajdonságaikat illetően leginkább a collie sínylette meg a népszerűséget. A welsh corgi pembroke és a welsh corgi cardigan viszonylag kevesebbet változott a XX. században. De az előző fajtákhoz hasonlóan, még ha képesek is maradtak eredeti munkájuk elvégzésére, a terelésre, a nyájak, csordák kísérésére, a mezőgazdaság megváltozása, az általános modernizáció miatt munka nélkül maradtak. Mindenesetre, ahol még kutyák segítik az embereket a jószág mellett, ott a border collie az egyeduralkodó. Bizonyos fajták esetében az eredeti munkavégzés szerepét sikeresen helyettesítik a kutyás sportok. A border collie mellett a sheltie az, aki az agility-nek köszönhetően nem vált teljesen munkanélkülivé. E világszerte népszerű ügyességi és gyorsasági sport mini kategóriáját évek óta sheltie-k uralják.

Szerencsére Magyarországon is lehetőségük van a brit juhászkutyák gazdáinak arra, hogy próbára tegyék kedvenceik terelőösztönét. Egyre többen foglalkoznak amatőr szinten rendszeresen tereléssel.

Ausztrál juhászkutyák

Az ausztrál juhászkutya, a kelpie és a cattle dog nem tartozik a népszerű fajták közé Magyarországon. Az első, valójában amerikai fajtából csak tavaly érkezett az első egyed, a hazai kelpie-állomány sem sokkal hosszabb múltra tekint vissza. A cattle dog jóval régebben jelen van hazánkban, de egyáltalán nem tudott elterjedni.

Az ausztrál terelő trió "nehézsúlyú" tagja a marhaterelésre kitenyésztett cattle dog. A "cattle" szarvasmarhát jelent, így tulajdonképpen ausztrál marhaterelő kutyának kellene hívni magyarul. A cattle dog kialakulása pontosan nyomon követhető, Ausztrália gyarmatosítása idején konkrét használati cél érdekében alakították ki ezt a nagyszerű munkakutyát. Az angol, skót telepesekkel érkező juhászkutyákat dingókkal párosították, majd némi kelpie-vért is vittek a kialakuló állományba. Robert Kaleski 1893-ban kezdett a fajtával foglalkozni és ő volt az, aki 1902-ben elkészítette a cattle dog és a kelpie standard-javaslatát. A kezdetben elterjedt Australian heeler nevet az Australian cattle dog elnevezés váltotta fel. 1904-ben az Ausztrál Kennel Klub hivatalosan is elismerte a fajtát. 1971-ben megalakult az Australian Cattle Dog Society of New South Wales, és 1977-ben Ausztráliában az almok alapján készült statisztika szerint a fajta már harmadik helyen állt a munkakutyák és hetedik helyen az összes, Ausztráliában tenyésztett fajta között.

A kelpie valószínűleg skót bevándorlók kutyáitól, rövidszőrű collie-któl származik. A skót Rutherford család is magával vitt két fekete vagy fekete-cser színű collie-t új hazájába. A kutyák meglepően jól alkalmazkodtak új környezetükhöz, s a farmerek hamar megkedvelték őket kiváló terelőmunkájuk miatt. A Rutherford-kutyákat aztán más európai, főleg angol és skót kutyákkal keresztezték; a Rutherford-vonalú kutyák képezték a kelpie-tenyésztés alapjait. A kelpie nevet egy Gleason nevű farmer "találta ki", aki egy lóért cserébe tett szert egy Rutherford-kutyára. A kelpie szó a skótok ősi nyelvén vízi szellemet jelent. Manapság még mindig nagyon sok kelpie dolgozik Ausztráliában, főleg hatalmas birkanyájak mellett, de marhacsordák terelésére is használják a fajtát.

Az Egyesült Államokba a juhnyájakkal együtt kutyák is érkeztek, elsősorban Ausztrálián keresztül brit és spanyol juhászkutyák. A napjainkban is aussie-nak becézett fajta 1945 után kezdett önállósulni és kibontakozni, népszerűsége és kedveltsége gyorsan nőtt a második világháború után, párhuzamosan a western-lovagláséval, mely a rodeók, lóversenyek, mozi- és televíziós tudósítások által általánosan ismertté és népszerűvé vált. Szerteágazó képességei és könnyű kiképezhetősége révén az amerikai ranch-ek és farmok hasznos kellékévé vált a fajta. Az Idaho államból származó Jay Sisler rodeókon lépett fel, volt egy nagyon népszerű kutyás száma is, Ausztrál juhászkutyákkal. A kutyás bemutató mindig nagy sikert aratott, és egyre többen kezdtek a fajta iránt érdeklődni. A turnék során sok juhász szukáját fedezték Sisler kutyái, egyre homogénebb megjelenést kölcsönözve az állománynak. 1972-ben két egyesület is elkezdte törzskönyvezni az Ausztrál juhászkutyákat, az AKC 1991-ben vette fel törzskönyvébe az Ausztrál juhászkutyát és 1993-ban ismerte el véglegesen. A fajta eredeti munkája mellett kiváló agility-versenyző is.

Svájci pásztorkutyák

A négy svájci pásztorkutya mezőgazdasági mindenesként dolgozott a havasi parasztudvarokban. A XX. század elején még kordét húztak, őrizték az udvart, a mészárosok mellett pedig marhát hajtottak. A vontatókutyák olyannyira elterjedtek voltak Svájcban, hogy a kantonok törvényei is szabályozták használatukat.

Az apenzelli, az entlebuchi, a berni és a nagy svájci "SennenHunk" éles elkülönülése a modern, fajtaazonos tenyésztés eredménye. Korábban egyazon alomban született kutyákat használtak más-más feladatra. A kisebb testűeket használták inkább marhahajtásra, a nagyobbakat fogathúzásra, házőrzésre. Hazánkban a berni pásztorkutya a kvartett egyetlen ismert és népszerű tagja, elsősorban kedvencként vagy legfeljebb házőrzésre használják, bár van egy őrző-védő versenyeken aktívan szereplő berni is Magyarországon.

Amint a fajta neve is mutatja, a négy svájci pásztorkutya leghosszabb szőrű tagja Bern környékén alakult kit. A Bern közeli Dürrbachból különösen szép pásztorkutyák származtak, melyeket Dürrbachinak neveztek szülőfalujuk után, de hamarosan fajtársaikat is ezzel a névvel illették. A fajta legfőbb pártfogója Albert Heim professzor volt. Az első dürrbachit 1904-ben vezették be a svájci törzskönyvbe, mely a fajta hivatalos elismerését jelentette. 1907-ben burgdorfban alakult meg a Dürrbach-klub és megfogalmazták az első fajtaleírást is. 1912-ben keresztelték át a klubot Berni Pásztorkutyaklubra Albert Heim javaslatára, miáltal a fajta is elnyerte mai elnevezését.

Sarplaninac

A jugoszláv farkasölőnek is nevezett fajta feladata a háziállatok védelme volt, akár a farkas ellen is. Rettenthetetlen bátorságát napjainkban kemény területőrző kutyaként kamatoztatja.

Az FCI 1939-ben még illír hegyipásztorként fogadta el a fajtát, majd 1957-ben sarplaninacra azaz sárhegyire változott az elnevezés, de egy ideig a már említett jugoszláv farkasölő megjelölés is gyakori volt. A fajtát az 1926. szeptember 8-9-i ljubljanai nemzetközi kiállításon mutatták be. Szülőhazájában népszerű szolgálati kutya, a katonaság és a rendőrség is alkalmazza, de eredeti környezetében, a Sárhegységben a legelterjedtebb, ahol még mindig nyájak őrzésére használják. Jugoszláviából egészen 1970-ig tilos volt az őshonos fajták kivitele. De a gazdasági helyzet illetve a valutahiány rákényszerítette a kormányt, hogy külföldiek is vásárolhassanak a korábban csak a hazai fegyveres testületek számára hozzáférhető kutyákból.

Orosz juhászkutyák

A közép-ázsiai és a dél-orosz juhászkutyához hasonlóan, a kuakázusi is évszázadok óta őrző-védő kutyaként szolgálta és szolgálja az embert, tehát nem terelte, hanem védelmezte a rábízott haszonállatokat, akárcsak gazdáját és annak minden más tulajdonát. Farkassal, medvével egyaránt felvette a harcot. Napjaink kuakázusija nemcsak nagyon attraktív megjelenésű kutyává fejlődött, de megőrizte sokoldalú felhasználhatóságát is. Nagyon sokáig alig ismerték a fajtát szülőhazáján kívül. Európában először Németországban tűnt fel az 1930-as években kiállítási kutyaként. A kuakázusi sokoldalú képességeit felismerve, a szovjet hadsereg is "besorozta" a fajtát szolgálati kutyaként, háborús és békeidőben egyaránt használták. A fajta katonai célokra való tenyésztését és fenntartását a híres Vörös Csillag kennel látta el, melyből sok mai modern kutya is származik. A legtöbb kuakázusi juhászkutyát őshazájában napjainkban is aktív munkakutyaként használják, változatlanul kemény körülmények között.

A tévhitekkel ellentétben, a közép-ázsiai juhászkutya rendkívül nyugodt és kiegyensúlyozott fajta. Megfelelő tartás mellett megbízható társa az embernek, századok óta. A fajta története egyidős a nomád állattenyésztésével. Közép-Ázsia legtöbb nemzetsége kezdettől fogva elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, így a közép-ázsiai juhászkutya szelekciója a nomád állattenyésztéssel van szoros összefüggésben. A fajtát két hatalmas erő formálta: az emberi élet szükségletei és a táj zord természete. Származási területe óriási, napjainkban Kazahsztán, Kirgisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Oroszország területének felel meg. Annak ellenére, hogy a közép-ázsiai juhászkutya egyike a legősibb kutyafajtáknak, jelenlegi elnevezését csak néhány évtizeddel ezelőtt, 1938 körül nyerte el. Az első fajtaleírást a harmincas évek végén fogalmazták, az ötvenes években tisztázták, majd az 1976-os verzió 17 évig volt érvényben. A jelenleg is érvényes standardet 1993-ban fogadták el. Őshazáján kívül, elsősorban területőrzésre használják.

A dél-orosz juhászkutya az orosz trojka legfiatalabb tagja. A híres merinói juhok a cári Oroszországba is eljutottak, Európa válogatott juhtenyésztő szakembereinek kíséretében, akik természetesen saját juhászkutyáikat is magukkal vitték. A spanyol masztiff, a katalán juhászkutya őseiből és a helybéli kuakázusi juhász- és pásztorkutyákból, illetve a krími agarat is felhasználva alakították ki a dél-orosz juhászkutyát a mai Ukrajna füves sztyeppéin. Univerzális juhászkutya létrehozása volt a cél, mely irányítani és terelni, de egyben védelmezni is tudja a nyájat a végtelen pusztákon. Ősi feladatából kifolyólag, a fajta képviselői napjainkban is kifejezetten bizalmatlanok idegenekkel szemben, de akár macskaszerűen képesek hízelegni, ha gazdájuktól akarnak kikényszeríteni egy kis szeretgetést.

http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=3888