Egy napilapban olvastam a brit birodalom legboldogabb kutyájáról. Alfie-nak hívják, mindössze kilenc hónapos. Fiatal kora ellenére, boldogságfelmérő szakemberek egy versenyen őt állapították meg a legjobbnak. A kölyök eb egy cocker spániel és egy uszkár közös utódja.

Hogy mitől látták rajta a boldogságot? Engem is ez érdekelt! Tippelgettem: a gazdi-kutya szoros párkapcsolatáról, az állat kiegyensúlyozottságáról, a tekintetéből? Valójában minden kutya boldog, a maga módján. Annyira csak a pillanatnak élnek, hogy nem terhelik agyukat és gondolataikat a múltban elkövetett rossz szokásokon, vagy a még meg nem történt, jövőbelátó képzelgéseken. Bármelyik kutya, aki jó gazdit talál, boldog lehet!

Ha mégis általánosítás helyett, konkrétumot kellene mondani, hogy melyek a legkiegyensúlyozottabb kutyák, egyet mondanék: a hajléktalanoké! Miért? A válasz roppant egyszerű! Képzeld csak el, hogy hol látod a hajléktalanok kutyáit? Mindig láb mellett! A póráz miatt? Nem, pórázt sem használnak! Jó kutya módjára felveszik a követő magatartást és egész áldott nap csak kullognak a vezér után! Folyton, a nap 24 órájában együtt vannak, vigyáznak, figyelnek egymásra!

A tényleg boldog kutya

Pár éve szilveszterkor, mentő szirénájára és hangos kutya ugatásra lettem figyelmes a belvárosban. Odasétáltam, ahol már rengetegen álltak. Egy hajléktalan összeesett és a szilveszterre igen csak színesbe, csillogó-villogóba öltöztetett kutyája senkit nem engedett gazdája közelébe, még a segítségére siető mentősöket is hangos ugatásával tartotta vissza. A fedélnélküli középkorú férfi valószínűleg túl sokat ivott és egyik pillanatról a másikba összerogyott, elvesztette eszméletét. A hűséges négylábú társa nem tudta mire vélni a helyzetet, csak látta, szét akarják őket választani egymástól. A mentősök nagy nehezen megfogták a kutyát, a férfit a mentőautóba tették, ahova eb nem teheti be lábait, higiéniai szempontok, előírások miatt. Kettőjük mizériája itt kezdődött és ott folytatódott, hogy még mindig külön élnek. Az állatvédők ugyanis „lefoglalták” a kutyát, mondván, a gazdájának nincs pénze az oltásokra! A férfi több ismerősét is megkérte, hogy fogadják örökbe régi kedvencét, majd adják vissza neki, ám egy ideig – pont ezért- a gyepmesteri telepről senki nem vihette el a korábban legboldogabb kutyának kikiáltott ebet. Régen szabadon élhetett vezérével, azt evett-ivott, amit gazdája, azt csinálta, amit látott, nem kellett neki parancsolni, hisz örömmel engedelmeskedett, nem kellett őt sétáltatni, hisz folyton sétálhatott, soha nem volt egyedül, azzal lehetett, akitől a legtöbb törődést, fegyelmet, szeretetet kapta. Nem tudom él-e még ez a kutyus, vagy elaltatták, nem tudom, mi lehet vele!

Ezek ismeretében talán érthető, hogy miért csodálkoztam azon, hogy egy

brit kutya, aki a boldogságverseny győztese lett, mindössze annyit csinált, hogy csóválta a farkát és mosolygott! Nos, ez aztán a boldog kutya! Hasonlót még több százat, akár ezret is tudnék mutatni, ténylegesen boldog kutyust viszont csak keveset. Mi emberek ugyanis, nem, hogy nem ismerjük fel, ha egy kutya boldog, de még- ha tudjuk- boldogtalanná is tesszük. Nemcsak azzal, hogy vezérétől erőszakosan elválasztjuk, hanem úgy is, hogy a saját képzeletvilágunkban élünk, azt hisszük el, amit mi akarunk. Például azt gondoljuk egy kutya már akkor boldog, ha csóválja a farkát. Pedig hol van ez még a boldogságtól. Azaz, ha mi emberek, mindig mosolygunk, boldogok vagyunk? Nem, csak lehet jó társaságba keveredtünk, jó viccet hallottunk stb. A boldogság ennél sokkal többe, egy életformává válhat, ez egy olyan kincs, amit sokszor nem látunk, vagy éppen felelőtlenül össze is törünk!

http://kutyafuttaban.hu/2011/12/13/mitol-boldog-egy-kutya/