Drótszőrű magyar vizsla

A magyar vizsla drótszőrű változata korántsem tekint vissza olyan hosszú múltra, mint a rövidszőrű magyar vizsla. A drótszőrű magyar vizsla kialakulása a 20. században történt, fiatal fajtának tekinthető. A rövidszőrű almokban időről időre feltűntek az elvárttól eltérő szőrminőségű egyedek, amelyeket kiselejteztek. A drótszőrű vizsla tenyésztése az 1940-es években indult el Vasas József kitartó munkájának köszönhetően. Az eltérő szőrminőségű rövidszőrű egyedeket keresztezték a drótszőrű német vizslával. A cél a nagy hideget jobban tűrő vadászkutya létrehozása volt, amely a rövid szőrű változat fajtajellegét hordozza.

A II. világháború megakasztotta az éppen kialakult fajta tenyésztését, de a vadászok kitartása meghozta az eredményt: az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte a drótszőrű magyar vizslát. Az állomány java még ma is vadászok mellett dolgozik, kedvencként nem terjedt el. Meglehetősen ritka fajta, a mudi és az erdélyi kopó mellett a veszélyeztetett fajták közé sorolják.

A drótszőrű magyar vizsla szőrzete és valamivel erőteljesebb csontozata kivételével minden tulajdonságában, testméreteiben és testarányaiban megegyezik a rövidszőrű magyar vizsla ezen jellemzőivel.

Az l93o-as évek táján merült fel a gondolat, leginkább a vadászok köreiben, hogy a rövid szõrû magyar vizsla kiváló képességeit felhasználva és megõrizve, a téli nagy hideget még jobban elviselõ fajtát hozzanak létre. A gondolat felvetése nagy vitát váltott ki az akkori szakemberek között pro és kontra. Abban mindenki egyetértett, hogy a létrehozandó új fajta legyen magyar vizsla, hordozza az õsi változat jellegzetességeit, lehetõleg csak a szõrtípus változzon.

Erdélyi kopó

Az erdélyi kopó régi magyar kutyafajta. Örökségünk része, mint műkincseink, népszokásaink, nemzeti parkjaink. Nem lehet kérdés, hogy meg kell őriznünk minél eredetibb alakjában, ameddig ez még lehetséges.

A kopózás egykori formájában ma már nem létezhet, ahogy az agarászat is csak igen szabályozott keretek között és kizárólag a néphagyományok ápolásának szintjén gyakorolható. Ha azonban egy fajta elveszíti munkáját, azzal az évszázadokon keresztül csiszolódott tulajdonságok és az azokat továbbra is meghatározó szelektáló tényezők vesznek el. Miután egy fajta megmérettetése csupán a küllemre korlátozódik és azt a divat irányzatok változtatják, átalakul jellemében is, elveszíti őseiben kialakult képességeit, eredeti formáját. Az erdélyi kopó alaptulajdonságai, hogy alkatánál fogva képes akár száz kilométert is lefutni, hogy bátor, szenvedélyes vadász, jellegzetes csengő hangon hajtja a vadat, kiváló a szaglása és a tájékozódó-képessége, valamint emberekkel és fajtársaival is jóindulatú, kiegyensúlyozott, sajnos egyre kevesebb kopóban fedezhető fel maradéktalanul.

Mivel ezeket a tulajdonságokat nem igazán tudja kihasználni a legtöbb kopótartó, a fajta láthatóan változik, konformizálódik. Ez viszont olyan nemkívánatos tulajdonságokat alakít ki, amikkel szintén nem könnyű együtt élni, és eredetileg távol állt a fajtától. Ilyenek az indokolatlan agresszió, a félősség, az egyre jobban rögzülő alkati hibák.

A fajtát megóvni csak úgy lehet a megfakulástól, ha a vadászok körében mint elismert, használható vadászkutya népszerűvé válik, és a nem vadászó kopótartók számára is érdekes, elérhető lehetőségek adódnak kutyájuk képességeinek megmérettetésére.

A mai vadászati törvények és egész vadgazdálkodásunk, természeti adottságaink az erdélyi kopó vadászati alkalmazásának a vaddisznóhajtásokat és a sebzett nagyvad utánkeresését teszi lehetővé. Ez elegendő ahhoz, hogy a fajta megőrizhesse mindazokat a képességeket, amik meghatározták kialakulásakor. Az erdélyi kopó nem csak azért érdemli meg a megkülönböztetett figyelmet, mert ősi magyar fajta, melyet az egészséges nemzeti öntudattal bíró ember óvni kíván, hanem mert képességei napjainkban is használhatóak a magyar vadászkultúrában, a hajtóvadászatok elsőszámú és elsőrangú kutyája lehetne.

A kopók és agarak ősi típusú vadászkutyák, valamennyi vadászebfajta elődjei. Nyugat-és Kelet-Európa kopótípusait már az időszámításunk előtti évszázadokból származó leírásokból, illetve óegyiptomi ábrázolásokból ismerhetjük.

A nyugati típust a kelta kopó képviselte, melyet Xenophon mutat be, feltételezett pannóniai elterjedését pedig a rómaiaknak köszönhette. Keleten más hajtóebekkel kereszteződve jöhetett létre a tatár kopó őse, melyből kialakult az a kopó, melyet honfoglaló eleink magukkal hoztak. Az itt talált kelta kopóval való keveredés az évszázadok során elsősorban a használhatóság szigorú szelekciójával kialakított egy olyan kopófajtát, amelynek leszármazottait nemzeti kutyafajtánkként ma erdélyi kopónak hívunk. Ugyanerről a gyökérről erednek természetesen. Közép-Európa más nemzeti kopófajtái is, így Lengyelország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és a Balkán térség kopói.

A kopó szó első előfordulása az Oklevélszótár szerint 1237-bõl "Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou" formában lelhető fel, 1240-ben "Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke", később már Kopou, 1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk. A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A Képes Krónikában a XIV. század végéről származó színes miniatúrákon különböző színű kopókat láthatunk. Egy 1600-as évekből származó vésett erdélyi serlegen két kopót láthatunk lándzsás medvevadászaton segédkezni.

Erdélyi medvevadászaton kopókkal

Várady György XIX. században készült olajfestményén Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és kopókkal. 1886-ban a "Magyar Vadászeb Törzskönyv"-ben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött, mely az I. világháborúval meg is szakadt. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte valamennyi egyed kiírtását. E rendelet jelentősen megtizedelte az amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, nem kevésbé dolgozó vadásztársukat. A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes kipusztulástól. Az akkoriban megőrzött, továbbtenyésztett egyedek lehetnek a mai magyarországi állomány számára is biztosíték a genetikailag is elég változatos, egészséges állomány megőrzéséhez.

Ez azért is különösen fontos, mivel az 1968-ban "kimenekített" két példányra és az őket követő néhány egyedre alapozott tenyésztés nem jelentett elég nagyszámú tenyész-anyagot, így elkerülhetetlen volt a rokontenyésztés. Mivel az Erdélyben élő állomány sem túl magas, inkább a munkára történő szelektálás miatt kialakult jó minőség indokolja a néhány éve viszonylag nagyszámban behozott kutyák tenyésztésbe vonását. Az erdélyi kopó fajta a létezés értelmében "megmentettnek" tekinthető, a következő feladat, hogy biztos, elismert helyet vívjon ki a kutyás világban és ne veszítse el használati jelentőségét. Mivel a használhatóság a kulcsa a szelekciónak, ez ad irányvonalat az állomány küllemi és jellembéli bírálatához is.

Komondor

Termetével, méltóságteljes megjelenésével kiemelkedik ősi magyar pásztorkutya fajtáink közül.

A honfoglaló magyarok minden bizonnyal lompos szőrű, nagytestű őrző kutyákat is hoztak a történelmi Magyarország területére. Az sem kizárt, hogy már ekkor éltek a Kárpát-medencében ilyen fajták, de egyes vélemények szerint a honfoglalást követően -- később bevándorolt népcsoportok nagytestű pásztorkutyáinak hatására -- konszolidálódott a fajta. A tatárjárást követően betelepített kun törzsek viszont szintén tartottak komondor jellegű pásztorkutyákat, ők ugyanis ázsiai őshazájuk szélsőséges időjárási viszonyait elviselő kutyákat tenyésztettek. A nyáj, a gulya és a ménes mellett őrzőszolgálatot teljesítő, gyakorta 70--80 cm marmagasságú, robusztus megjelenésű, dús szőrzetű fajtát gubancos magyar juhászkutyaként, selyemszőrű farkasebként, pusztai komondorként, lompos szőrű komondorként vagy röviden csak komondorként írták le. A név eredetét többféleképpen magyarázzák, a fajta ősi mivoltát azonban valamennyi kinológus elfogadja.

Őseink állatainak őrzésében vezérszerep jutott a komondornak. Hatalmas termete, tekintélyt parancsoló megjelenése, rendkívüli gyorsasága, erős szőrzete, fáradhatatlan küzdőkészsége a legkeményebb ellenség számára is veszélyt jelentett. A nomád pásztorkodó közösségek legféltettebb vagyona az állatállomány volt, ezt az értéket kellett a komondornak megvédenie.

A fajta kialakításához az ázsiai és európai füves puszták szélsőséges éghajlata mellett a pásztorok kemény és kíméletlen szelekciója is hozzájárult. Csak a legbátrabb, legszilárdabb egyedeket tenyésztették. A komondort a zord időjárás ellen legtöbbször csak saját szőrköntöse óvta. A kutyát, mint hűséges társat, a pásztorok nagy becsben tartották, igyekeztek megőrizni a fajta értékeit. Tavasszal, hasonlóan a juhokhoz, a komondort is megnyírták, így az hasonlíthatott a kuvaszhoz, ami némi elnevezésbeli keveredéshez is vezetett, tény azonban, hogy a két nagytestű magyar pásztorkutya fajtát a pásztorember sohasem keresztezte egymással. A komondor kifejezés írott nyelvi emlékként 1549-ben, Kákonyi Péter hercegszőlői református lelkész, énekszerző Astiages király történetét feldolgozó művében jelenik meg elsőként. „Pásztor nézi vele, gyermekét szoptatja egy fias komondor, és körül forogja.” -- írja a szerző.

Treitschke 1840-ben megalkotta az első részletes komondor-fajtaleírást. Ezt Lónyai, Buzzi, Monostori majd Raitsits leírásai követik. A komondor akkor ritka fajtának számított; a magyar fajták első országos kiállítását 1899-ben Szegeden rendezték, s ezen csupán egyetlen komondort mutattak be. A kiállított példány az akkori legjobb tenyészetből származott, Kovásznay Zsigmond üllői gazdaságában nevelték. Ebből a tenyészetből kerültek a Hortobágyra és a Kiskunságra azok az egyedek, amelyeknek utódai alapjaiban meghatározták a fajta jellegének későbbi alakulását.

Lónyai Géza 1901-ben a következőképpen jellemzi a fajtát: „Egész testét hosszú, lompos, göndör szőr borítja, mely hosszú koloncokban csüng alá. Fejét és arcát is hosszú bozontos szőr fedi, orra mindig fekete. Az állat mogorva, büntetni nem lehet.”

Ez a rövid, de klasszikus leírás akár a mai komondorról is szólhatna, s fényesen bizonyítja a fajta „rögszilárdságát”. Buzzi Géza 1909-ben kihalófélben lévő, veszélyeztetett fajtának mondja a komondort. Az általa szemlézett 200 egyed közül csupán 17 volt tenyésztésre alkalmas.

1924-ben a komondorral foglalkozók -- a magyar fajták tartói közül elsőként -- önálló tenyésztőszervezetet alakítottak. 1935-ben, nagyrészt a tudatos munka eredményeképp, már 972 egyedet jegyeztek a fajta törzskönyvében. A komondor törzskönyvi rendszerének kialakításában Raitsits Emil elévülhetetlen érdemeket szerzett. A világháborúk a komondorpopulációt alaposan megtizedelték. A pusztítás évei után aztán a fajtával kapcsolatban egyéb, szemléletbeli változások is bekövetkeztek. Míg a század elején elsősorban az ősiség formai és funkcionális megőrzése vezérelte a tenyésztési irányt, a második világháborút követően a sporttenyésztés élénkült meg. Ez utóbbi a fajta esztétikai megjelenését is fontosnak tartotta. A nemezes, gubancos szőrzet ápolása korábban rendkívül munkaigényes művelet volt, a negyvenes évektől kezdve a szalagos, illetve még finomabb szerkezetű, zsinóros szőrzet kialakítására irányuló tenyésztői törekvés vált irányadóvá. Nőtt a marmagasság, a rámás, nagytestű egyedeket részesítették előnyben. Jellegzetesebbé vált a szőrzet fehér színe, a korábban gyakori krémszínű árnyalat visszaszorult, a bőrfelületek pigmentáltsága is javult. A tenyésztők természetesen a sporttenyésztés során is a fajta rendkívüli értékeinek megőrzésére törekedtek, és ez a cél máig változatlan.

A mezőgazdaság reformja során a komondor jelentősége, a többi magyar pásztorkutya fajtáéhoz hasonlóan, visszaszorult. A hatvanas évek végén államilag is próbálták segíteni a fajta tenyésztését, kevés sikerrel. Az utóbbi tíz évben évente átlagosan 6--800 komondor kölyök törzskönyvezésére kerül sor. A fajta törzskönyve zárt. A kiállításokon a komondort ma már kulturált körülmények között mutatják be, ami kedvez a népszerűsítésének. Gyakran a nagy kiállításokon is elnyeri a legszebb kutya címet. Hatalmas termete, harmonikus megjelenése, egyedisége sokakat lenyűgöz. Birtokőrzői feladatköre a magántulajdoni viszonyok újraéledésével napjainkban ismét előtérbe kerül.

Nevének több magyarázata is van. Valószínűleg a kuman (kun) szóból származik, 1454-ben bukkan fel nyelvemlékeinkben, a Debreceni kódex 1519-ben már kutyanévként említi a kamondort vagy komondort. A szó a türk nyelvekben a kumanokhoz tartozást jelentette. A kunlakta vidékek pásztorkutyája lehetett, még akkor is, ha netán a honfoglaláskor jött velünk a Kárpát-medencébe. Ezt bizonyítják részben a romániai hely-nevek, részben pedig Bökönyi Sándor szíves szóbeli közlése, mi-szerint az ázsiai sztyeppövezet nagy testű pásztorkutyái kuvasz típusúak, de Ukrajnában - a hajdani Kumániában - ma is komondor típusú pásztorkutyákat találunk. Mindenesetre a komondor régóta őrizte farkastól, futóbetyártól a gulyát, a ménest és a szállást. Ma is kiváló őrző, mit sem adott fel ősi méltóságából.

Megjelenése félelmet keltő, hatalmas méretű, 70 cm körüli mar-magasságú, 40-60 kg súlyú. Gazdájához a végletekig ragaszkodik. Napjainkban csak fehér, hajdan ordas, sőt egyes adatok szerint fekete színben is előforduló kutyafajta.

Kuvasz

Minden kétséget kizáróan az egyik legrégebbi magyar pásztorkutyafajta, amely a népvándorlás során került a Kárpát-medence területére, így hazánkban őshonosnak tekinthető.

A kuvasz nagytestű, 70 cm körüli marmagasságú, erős testfelépítésű fajta, amelyet őseink már a kezdetektől főként állatok őrzésére, másrészt vadászatra tartottak. Észak-Irak területéről már az időszámításunk előtti 7. évezredből származnak olyan csontleletek, amelyek erőteljes felépítésű, a kuvaszhoz hasonló pásztorkutyák akkori létezésére utalnak. A fajtával csaknem megegyező méretű őrzőkutyák az eurázsiai pusztákon több színváltozatban is léteztek, bár a legtöbb kutató a fehér színű változatot tekinti a legősibb formának. Az azonos közép-ázsiai környezeti hatások és a természetes szelekciós szempontok külső és belső tulajdonságaikban hasonló pásztorkutya típus kialakulását eredményezték. Az ázsiai sztyeppékről nyugat irányába különböző időpontokban megindult népvándorlási hullámok során természetesen a kutyák is együtt vonultak a törzsekkel. A kutyák életmódja a vándorló törzsekéhez hasonlóan rendkívül kemény volt, a sikeres túlélés szilárd szervezetet, keménységet és valószínűleg vadságot követelt.

A kuvaszhoz hasonló, nagytestű pásztorkutyák sokoldalú használhatóságukból adódóan aztán Ázsia mellett a mai Európa vidékein is széles körben elterjedtek, leszármazottaik ma is megtalálhatók Észak-India, Afganisztán, Pakisztán, Irán, Észak-Afrika és a Magas-Tátra területén.

Az európai középkor kezdetén, az V. században az ősmagyarság az erdős övezetből a füves pusztákra húzódott. Az ott élő török pásztornépek állattenyésztési szokásai hatással voltak az ősmagyarok állattenyésztésére. Kialakult a félnomád jellegű pásztorkodás, és megkezdődött a törzsek vándorlása. A kuvasz kialakulása szempontjából tehát a honfoglaló magyarság mintegy tízmilliós állatállományát kísérő, nagytestű, minden bizonnyal jelentős egyedszámú őrző kutyáknak meghatározó szerepük lehetett. Később, a feudális társadalom kialakulása idején a vagyoni tagozódás folytán elszegényedő réteg is gyakorta dézsmálta a gazdagságot jelentő jószágállományt. A nagytestű pásztor ebeknek ekkor tehát jelentős szerep juthatott a tolvajok, rablók elleni védekezésben.

A kuvasz evolúciójának újabb kori megismerése szempontjából rendkívüli jelentőségű az 1978-ban Fenékpusztán megtalált kutyacsontváz. A csontozat morfológiai jellemzői a mai kuvaszéhoz hasonlóak. Matolcsy János, aki az ásatást irányította -- elsősorban a koponyaméretek alapján -- bizonyítottnak véli, hogy a megtalált csontváz valamikor a kuvasz őséé lehetett.

A mai kutatók álláspontja szerint a kuvasz őstörténeti alakulására hatással lehettek a keleti eredetű nomád népek kutyái is. A honfoglalást követően letelepedő besenyők, böszörmények és káliz népcsoportok szintén hoztak magukkal nagytestű őrző kutyákat, amelyek minden bizonnyal hatottak a már itt lévő populációra.

A tatárjárást követően (1241-1242), a XIII. század végén az állattenyésztés újra megerősödött. A lábasjószág ugyanis ekkor már a jobbágyság magántulajdonát képezte, a IV. Béla által betelepített kunok és jászok pedig az ország lakatlanná vált területein ismételten megkezdték a nagyarányú állattenyésztést. Ebben az időszakban a településrendszerében az egykori nomád törzsszövetség emlékét idéző Kis- és Nagykunság vált az állattartás központi területeivé. A letelepedő mintegy 40.000 kun család jelentős gazdasági és kulturális erőt képviselt, ezen kívül új állatfajtákat is meghonosított hazánk területén. A szürke marha őse és minden bizonnyal egy komondorszerű kutya is ekkor kerülhetett a Kárpát-medencébe, a Kaukázus északi részén élt, alánoktól származó jászoknak pedig biztosan voltak a kuvaszhoz hasonló kutyáik, amelyek keveredtek a már itt élőkkel. A kutatók szerint a jász-kun betelepülés lehetett az utolsó olyan nagy keleti vérfrissítés, amely hatott a kuvasz populációra.

A kun pásztorok önállósodó törekvése elvezetett a téli-nyári legelőváltós pásztorkodáshoz. A kuvasz az alföldi legelőkről így a hegyvidékre is eljutott, és hatással volt a lengyel, illetve szlovák pásztorkutya fajták kialakulására. A fajta a csapadékosabb, hegyi éghajlatot is jól tűrte, így a Kárpátok és a Tátra vidékén szintén gyorsan elterjedt.

Corvin Mátyás vélhetően felkarolta a fajta tenyésztését, a kuvaszt ebben az időszakban, a XV. században a pásztorkodás mellett hajtóvadászatokon is alkalmazták. A Mátyás uralkodása korában fellendülő marhakereskedelem ugyancsak kedvezett a kuvasz népszerűségének. A hajdúk a nagy állattenyésztő körzetekből, elsősorban az Alföldről széles hajcsárutakon terelték Buda felé a csordákat, napi 20-25 km-t tettek meg, Bécsig egy hónapig tartott az útjuk. Az állatok terelésére, őrzésére szintén a bátor és fáradhatatlan kuvaszokat használták. Egy-egy hajdú általában három kutyát vitt magával. A XVI-XVIII. században a csúcsidőszakot tekintve évente 150.000 vágómarha is elhagyta az országot. A marhahajtások során az eladott kuvaszok száma is jelentős volt, ezek az egyedek aztán szerepet játszottak a hasonló fajták megalkotásában.

A XVIII. századot gyakorta jellemzik a legeltető állattartás fénykoraként. Erre az időszakra esik a szilaj, a félszilaj és a kezes állattartás módszerének határozott elkülönülése. A szilaj tartásmód teljes évi kinntartást, a félszilaj általában Szent György-naptól Szent Mihály-napig tartó legeltetést, a kezes tartás pedig a háztól történő napi legelőre járást jelent. A legeltetés technikájának megváltozása a pásztorkutya fajták szerepét is módosította.

Nemzeti örökségünk részeként - nemzeti kincsünk! Ősi magyar pásztorkutya.

A kuvasz hűséggel, bátorsággal több mint ezer éve szolgálja nemzetünket. Bizonyítottan a honfoglaló őseink kutyája volt, de valószínű, hogy más pusztai népek (hunok, avarok) is használták, amelyek a Kárpát-medencében megfordultak (Lásd: fenékpusztai leletek, 1978). A fenékpusztai kuvasz csontleletnek jelentősége nemzetközi vonatkozásban is páratlan, ugyanis nagyon kevés kutyafajta múltját lehet megnyugtató bizonyossággal több mint 1100 évre visszamenőleg követni. Sajnos a II. világháború ideje alatt a fajtát nagy veszteségek érték a szovjet csapatok rettenetes viselkedése miatt, mert a kuvasz az élete árán is védte és védi a gazdáját és annak családját, portáját.

Ősi pásztoraink mellett mindenütt ott voltak a kuvaszok, akik terelték és őrizték a nyájat farkasokkal vagy más betolakodókkal szemben. Neve az ótörök ?ku-assa? szóból ered, amely őrkatonát jellemzően jelent. Évszázadokkal korábban, amikor az élőállatokat, amelyek a vagyon alapját szolgáltatták, értékesítés esetén lábon hajtották el az adott országba (Itáliába vagy a déli német tartományokba) a kuvaszok. A magyar királyi udvarokban a kuvasz, ez a nemes kutya mindig ott volt, Mátyás király kedvenc kutyái is a kuvaszok voltak. A kiterjedt külkereskedelem és a rendszeres követjárások nyomán sok kuvasz került Nyugat- és Dél-Európába. Olaszországban ma nemzeti kincs az abruzzói fehér pásztorkutya, amely érdekes módon ma is szürke marhákkal él együtt. A spanyol és nápolyi királyi udvar mindig is ragaszkodott a kuvaszokhoz, és rendszeresen szerzett be vérfrissítést Magyarországról. Ebben az időben a kuvasz királyi ajándék volt, de a köznép is gyakran adott egy-egy példányáért lovat vagy marhát.

A XVIII. században a tudós esztergomi érsek, Pázmány Péter, valamint neveltje, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós is megemlítik a műveikben a kuvasz fajtát. Feszty Árpád Ópusztaszeren álló monumentális A magyarok bejövetele? című körképén is természetesen megtalálható a kuvasz (a lóáldozatot szemlélő női alak mellett). Számtalan történelmi magyar filmben találkozhatunk a kuvasszal, ilyen például a Ménesgazda, a Nyolcvan huszár vagy a Hosszúvágta.

A kuvasz tetszetős megjelenése, karakteresen erős jelleme tette és teszi a magyar kutyafajták vezérévé.

Magyar agár

Eredetére vonatkozóan biztos adatok nem állnak rendelkezésre. A honfoglaló magyarok bizonyára magukkal hozták, és történelmünk folyamán állandó an szerepelt.

A hússzerzés egyik legegyszerűbb módja volt az agárral való nyúlvadászat (agarászat). A magyar agár õsi vadászkutyafajta. Eredete a honfoglalás korához vezethetõ vissza, ezt ásatások során felszínre került koponyacsontok is igazolják. Gyorsaságának növeléséhez a XIX. században különféle agárfajtákkal is keresztezték.

A török hódoltság idején kerülhetett bele arab agár (sloughi) vére is; míg a XIX. század közepe óta nagy hatással volt a kereszteződés a minden tekintetben nagyon hasonló „greyhound"-importokkal.

A magyar agár a legkevésbé ismert magyar kutyafajta, amely nem egyszer a kihalás szélén állt. Nem azonos a történelmi magyar agárral.

Jellemében is más, míg az angol agár igen emberközpontú, teljesen alárendeli magát neki, addig a magyar agár kegyeit külön el kell nyerni. Nem megfelelő bánásmód esetén szökőssé is válhat, amit nehéz megakadályozni, mivel két méteres kerítés felett érintés nélkül repül át, a pórázát pedig másodpercek alatt el tudja rágni!

Értelmes, nyílt természetű, barátságos, ámde távolságtartó agár. Tartása nem kíván semmi különlegességet, rövid szőre miatt lakásban, velünk is élhet. Sőt, az igazi helye a szobában, a kanapén van, ahogy azt az évszázadokon át nyújtott kimagasló teljesítményével, eredményeivel kiérdemelte és meg is kapta.

Éber, személy - és házőrzőösztöne fejlett, de ez nem vezethet oda, hogy agresszív, harapós legyen.

Mudi

Pásztorkutya-fajtáink közül a mudi kialakulásának története a legkevésbé ismert. Nem őshonos fajta, hazánk területén alakult ki. Feltételezések szerint XX. század húszas-harmincas éveiben önállósodott.

Kialakulása az ország több részén, hasonló időszakban történt. Fényes Dezső a fajta első leírója Pest, Nógrád, Fejér és Békés megyékben lelt a legtipikusabb egyedekre. Mivel a század elején, Raitsits ismert munkásságáig a fajták elnevezése nem volt egyértelmű, az eredetet feltáró irodalmi és nyelvészeti oknyomozás szinte lehetetlen. Tájanként is eltérő névvel illették a fajtákat, a puli és pumi név is rendszeresen keveredett. Dr. Fényes Dezső a Balassagyarmati Múzeum igazgatójaként tevékenykedett, s nyitott szemmel járta az országot. elsősorban a palócság népi hagyományait kutatta, így legtöbbet Észak-Magyarország vidékein járt. Útjai során vásárolta fel az akkor még nem ismert pásztorkutyafajta, általa típusosnak vélt egyedeit. Ezeket a változatos színű, ragyogó szőrzetű, felálló fülű rendkívül tanulékony közepes méretű egyedeket egymás között párosította.

1936-ban bizottsági szemlén mutatta be a már általa tenyésztett példányokat. Raitsits Emil, Abonyi Lajos, Anghi Csaba, mint a szemlebizottság tagjai, alapos megtekintés és méret felvételezés után elfogadták Fényes Dezső fajta leírását, sőt a javasolt mudi elnevezést is. A második világháború alatt szinte kipusztult az éppen csak kialakult mudifajta. Balássy Zoltán nevéhez fűződik az 1963-ban elfogadott standard megalkotása. A fajta leírás minta kutyája egy Rigó nevű szuka volt, majd ez lett a törzskönyvben az egyes számú regisztrált tenyész egyed. A fajta törzskönyve ma is nyitott. A törzskönyv nyitottságából adódóan sajnálatosan számos nem típusos egyed is bekerült a fajtába, növelve így a fajta heterogenitását. A mudi populáció az utóbbi tíz évben folyamatos változáson ment át oly módon, hogy a típus többé-kevésbé homogenizálódott, de még ma sem tekinthető egységesnek.

Rendkívül bátor, kifejezetten könnyen tanuló, fogós fajta. Életeleme a mozgás és a munka. Ma is gyakran használt terelő pásztorkutya. Fáradhatatlan ébersége, munkakedve elkápráztatja a gyakorlott pásztorembereket is. Számos törzskönyvezett kutyadolgozik állatok mellett, de sok típusos kutyaszármazásáról semmiféle információ nincs. Mégis amennyire csak lehet, a fajta tenyésztői próbálják elkerülni a rokontenyésztést. A látszatra törzskönyvezése megengedett. A legjobb házőrzők közé tartozik. Okos, igénytelen, egészséges fajta. előszeretettel használják a kutyás ügyességi sportokban, vadászatok, rágcsáló irtás során.

Gazdáját lesve villanásokból is ért. időnként sértődékeny, de jó szóval, simogatással kiengesztelhető.

A fényes fekete szín mellett az utóbbi tizenöt évben megjelent a fehér, a barna, a szürke, a fakó és a márványozottan színes un. cifra színárnyalat is. Kiállításokon tenyész-párban, tenyész-csoportban is egyre gyakrabban látható.

Puli

A kutyabarátok táborában világszerte talán a puli a legismertebb magyar kutyafajta.

Ősi változata pásztorkodó elődeinkkel került a Kárpát-medence területére. Eredetét számos kutató vizsgálta. Őseink középkori vándorlásai során, mielőtt elfoglalták az új haza területét, közel száz évet töltöttek a Don és Dnyeper közötti Levédia, majd attól kissé délebbre, Etelköz területén. A lábon hajtott állatok mellett magukkal vitt ázsiai kutyák ezeken a területeken minden bizonnyal keveredtek a helyi típusokkal. Az így kialakult változatok a természetes szelekció fajtaformáló hatása nyomán megtartották karakterüket. A puli évezredes fennmaradása a szorgalmat, találékonyságot, a veleszületett intelligenciát követelő könyörtelen pusztai életmódnak köszönhető. A tikkasztó forróság, a zord hideg, a kíméletlen kemény terelőmunka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné és rendkívül tanulékonnyá nemesítette a fajtát.

A puli története messzire nyúlik vissza. Már a Kr. e. 4. évezredből maradt ránk olyan sumer szobor, amely egy pulihoz nagyon hasonlító kutyát ábrázol. Annyi bizonyos, hogy őseinkhez valamikor ázsiai vándorlásuk közben került, s együtt érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol évszázadokig mint a pásztorok hű segítője szerzett magának hírnevet. Első leírója Heppe volt 1751-ben, és utána sokan megemlítik írásaikban a puli bozontos szőrét, hihetetlen intelligenciáját és munkabírását.

Az 1900-as évek elején megváltozott a mezőgazdaság szerkezete, csökkent a legelők területe és ezzel a puli munkalehetősége is. A kipusztulástól Raisits Emil és munkatársai tevékenysége mentette meg. Egyre kevesebb kutya maradt meg eredeti munkakörénél, a puliból sztárfajta lett. Példányai bekerültek a tanyákra, falvakba, városokba, mint házőrzők, testőrök vagy kedvencek, esetleg rendőrkutyák. 1935-ben Anghi Csaba vezetésével állították össze a fajtaleírását. A II. világháború a nagy létszámú, erős populációban nagy károkat nem tett, de a tenyésztést néhány évre visszavetette.

Az 1960-as években elkezdődött a puli tervszerű tenyésztése Ócsag Imre vezetésével, aminek során a fehér, majd a szürke és a maszkos fakó szín kitisztult, a szőrzet minősége javult. Ma a puli, úgy tűnik, visszatalál eredeti foglalkozásához, hiszen az 1990-es évektől kezdve kerülnek megrendezésre a terelési ösztönpróbák, amelyeken pulik is részt vesznek. Bebizonyosodott, hogy a hosszú ideje megváltozott körülmények között élő pulinak a legkevesebb a terelőhajlama a három terelőkutyafajta közül, de a helyzet azóta sokat javult. A külföldi fajták térnyerése mellett a puli népszerűsége sokat csökkent az utóbbi években, de ez megakadályozza azt is, hogy a fajta túltenyésztett divatkutyává váljon.

Amerre a magyarok a népvándorlás idején haladtak, megtalálhatók a pulihoz hasonló méretű és karakterű fajták. A Herman Ottó által is említett tibeti terrier és Lhassa apso minden bizonnyal a puli rokon fajtái, s bár napjainkban sok, a sporttenyésztés hatására létrejött eltérő vonás található közöttük, az ősi bélyegek felfedezhetőek rajtuk. A testarányok, a forma, a fejtípus, a faroktartás módja, a hosszú szőrzet mind a rokonság jelei. A lengyel alföldi pásztorkutya közepes mérete, hosszú szőre, pulihoz hasonló temperamentuma is a rokonságot feltételezi. Az uszkár fejlődéstörténetileg valószínű, hogy nem rokona a pulinak. A puli homogén zsinóros szőrzete, a dominánsan fekete színe, a ma is időnként előforduló hosszú arcorra viszont a fajta kialakulásának késői szakaszában bekövetkezett uszkárkereszteződés hatására vezethető vissza.

A puli elevensége, legendás tanulékonysága számos irodalmi alkotásnak témája. Tenyésztői a fajta elbűvölő egyéniségének örökre elkötelezettjei maradnak. A puli családkedvelő fajta, a gyerekekhez különös kedvességgel közelít. Okosságáról sokszor hihetetlenek tűnő történetek szólnak. Kedveskedő, de rendkívül önérzetes. A legkitűnőbb házőrző. Korán érő, hosszú életű fajta, gyakran a 10-12 éves pulik is egészségesen, kiváló kondícióban őrzik a portát.

Pumi

Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy a fajta megjelenése a pásztorok kezdetben ösztönös, majd tudatos munkájának eredménye.A pumi ma már a puli mellett legismertebb terelőkutyánk - nemzeti örökségünk része. Kiváló kísérő- és sportkutya.

Azt, hogy mikortól nevezik a fajtát puminak, pontosan nem tudjuk. Eddigi kutatásaink során a névvel 1795-ben találkozhatunk először. Dr. Hankó Béla az "Ősi magyar kutyák" című művében tesz említést e dátumról, és Gáti István szavait idézi: "...a ház körül a Pumik, apró kutyák a legvigyázóbbak - hűségesebbek, mérgesebbek, szolgálatra megtaníthatóbbak..."

1815-ben Pethe Ferenc a "Természet história" című könyvében szintén találkozhatunk e névvel, s hozzá a fajta leírására is kísérletet tesz.

Tény, hogy ebben az időben munkabírása, készsége, jelleme miatt népszerű a kutya. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy meg is éneklik. Kodály Zoltán a Somogy-megyei Csurgónagymartonon bukkan a "Meghalt a béres" című népdalra, melynek negyedik szakasza:

"Meghalt a juhász.
Oda a juhász:
Nincs ki mondja a Puminak :
- Tereld a falkát!"

A pumi őshonos fajtánk, hazánk területén alakult ki a 17-18. század folyamán a puli és a merinói juhnyájakat hazánkba kísérő terrier jellegű pásztorkutyák kereszteződéséből. Így jött létre a pulinál rövidebb szőrű, lebicsakló fülű terelőkutya, amely gyorsan népszerű lett a pásztorok között, hiszen minden jószág mellett használható volt. A pumi elnevezést, amely valószínűleg Pomeránia nevéből származik, először 1795-ben írták le, majd Pethe Ferenc is megemlíti a Természet Históriája című művében 1815-ben. Első ismert tenyésztője gróf Festetics Sámuel volt.

A XVII.-XVIII. századra tehető Magyarországon a külterjes gazdálkodásról a belterjes földművelésre való áttérés. Ennek következtében a korábban végtelennek tűnő legelőkön egyre több vetés, ültetvény jelenik meg. Nehezebbé válik a juhok legeltetése, több juhász, bojtár és kisbojtár szükségeltetik. Ez a szükségszerűség megváltoztatja a juhászkutyák iránt támasztott követelményeket is. A nagytestű juhászkutyákról a kistestű, mozgékonyabb társaik felé fordul a pásztorok figyelme. Tőlük már nem a nyáj vagy a gulya őrzését és védelmét várják el, hanem azok terelését, egyben tartását, az emberi erő kiváltását.

A hajdan vízikutyának is hívott, s a rétségek, kiterjedt nádasok, vizes, zsombékos helyeken őrzött nyájakból szigetekre elkalandozott állatok hajtására szolgáló puli ekkortól válik igazán terelőkutyává.

Az ipar, s e szempontból különösen a könnyűipar fejlődésének eredményeként a merinói juhok terjednek el. A Franciaországból és Németországból importált merinói juhokat ezidőtájt "lábon" hajtják be. A sokszor ezer kilométeres távolságokra a juhász magával viszi terelőkutyáját is, ami óhatatlanul is maga után vonja annak kereszteződését idegen fajtával.

Minden valószínűség szerint így alakult ki a puli és a feltehetően francia eredetű, terrier-jellegű pásztorkutya spontán kereszteződéséből egy, a pulinál rövidebb szőrű, felálló fülű, igen élénk vérmérsékletű, "rámenősebb", "fogósabb", ugyanakkor a puli természetes intelligenciáját megőrző terelőkutya.

Tekintettel arra, hogy a pásztor számára nem elsősorban a külső megjelenési forma, hanem a kutya munkavégzése, temperamentuma, megbízhatósága, hűsége a legfontosabb szempont - ezeket az újonnan megjelenő terelőkutyában maximális mértékben megtalálja - egy idő után már tudatosan szelektál az ilyen jellemjegyeket magukon viselő egyedekre.

A pumi közepesnél kisebb méretű, kisfogyasztású kutya, amely megjelenésében le sem tagadhatná a terrier ősöket. Szőrzete, ha megfelel a fajtaleírásnak, akkor nem nő hosszabbra 4-7 cm-nél, sprődebb szerkezetű, tincses-göndör, nem nemezesedik. Az öreg szőrű tincsek vedlési időszakban maguktól leszakadnak, a vedlési időszak kezdetekor trimmeléssel lehet meggyorsítani ezt a természetes szőrmegújulási folyamatot. Sajnos egyre több, a hibás, puha-gyapjas, hosszú, folytonnövő, nemezesedő szőrzetű pumi, akik rendszeres nyírást igényelnek 2-3 havonta, hogy egyáltalán puminak nézzenek ki. A kutyakiállítások díjaiért folyó ún. "show-business" harc rögzítette ezt a hibás szőrtípust az elmúlt évtizedekben, ugyanis csak ezt az extra gyapjas bundát tudják profi kutyakozmetikusok, tenyésztők kiállítási hibátlan pumi-sziluettre nyírni.

A fajtaleírásnak megfelelő szőrzetű pumiknál minden küllemi hiba látszódik, szőrkozmetikával nem lehet azokat eltüntetni. De míg a "hagyományos" pumik természetes közegükben problémamentesen élnek, kirándulnak, sportolnak, dolgoznak, terelnek, addig a show szőrtípusú pumik 10 lépést se tudnak tenni egy kicsit is gazosabb, bogáncsosabb területen, mert beleragadnak. Leggyakrabban a szürke különböző árnyalataiban fordul elő, de van fehér, fekete és fakó színű is.

A pumi egy négy lábon járó vitalitásbomba, amelynek energiája kimeríthetetlen. Rendkívül éber, véleményének mindig hangos csaholással, ugatással ad hangot, amely szokása esetleg a szomszédok tetszését nem mindig nyeri el. Nagyfokú mozgásigényét leginkább kertes házban képes kielégíteni, lakásban csak az tartsa, aki naponta több órát tud rá szánni. Gyorsan tanul, hihetetlenül mozgékony, ideális a különböző kutyás sportok űzésére. Azonban amilyen nagy a mozgásigénye, ugyanolyan nagy a gazdáihoz való kötődése és tanulni vágyása is. Igényli a gazda jelenlétét és a rendszeres közös foglalkozásokat a mindennapokban. Kivert és lelkiekben elhanyagolt udvari jelzőkutyaként - akármilyen nagy udvaron is tartják - sok bosszúságot tud okozni.

Ha "gyerekként" nevelik és tartják a pumit, akkor ez az intelligens kis pásztorkutya pillanatok alatt falkavezérré lép elő, s mint ilyen sokat szerepel, dirigál, a figyelem középpontjában tartja magát. Aki gazdának ez a beosztotti szerepkör megfelel, az élvezni fogja a pumija váratlan húzásait, ötleteit, irányítását, de hangoskodását is. Aki gazda viszont falkavezérként kíván élni a pumijával, annak az első perctől kezdve kell falkavezérként viselkednie, vagy ha nem ismeri ennek mibenlétét, akkor szakirodalomból kell azt megtanulnia vagy kutyalélektan specializáltságú (pl. tükör módszer) kutyaiskolán gyakorolhatja be. Különleges élményt nyújt egy alapvetően önálló személyiségű, helyre-hetyke pumi gazdájának lenni. A pumi első életévében kell azt a "falkaéletet" kialakítani a családban, ami a pumi és gazdája igényét egyaránt közös megelégedésre kielégíti.

Rövidszőrű magyar vizsla

Világszerte az egyik legismertebb magyar vadászkutya.

A magyar vizsla ősei a vándorló magyar törzsekkel kerültek hazánkba. Írásos emlékeket, ábrázolásokat már XVI. századi dokumentumokban is találhatunk. Vadászati jelentősége a XVIII. századtól fokozódott. A XIX. század végén már vizslaversenyeket szerveztek Magyarországon, ahol a magyar vizslák is eredményesen szerepeltek. A fajta fejlődésében ebben az időben valószínűleg fontos szerepet játszott a pointer.

Régi magyar vadászkutya, amely több fajta keresztezéséből alakult ki. Már honfoglaló őseink mellett, akik szenvedélyes vadászok voltak, feltűnt egy vadászkutya, amely követte őket a vándorlások során a Kárpát-medencébe. Sárga, esetleg barna színű, néha foltos volt, s a vadászat minden mozzanatánál segítségére volt a vadásznak. Ez a mára kihalt kopó volt a mai magyar vizsla őse. Legkorábbi ábrázolása a 1100 és 1120 között készült Codex Albensisben található, de a Képes Krónikában is felbukkan a „kajtárkodó kopó” képe. Hunor és Magor találkozása a csodaszarvassal című képen négy jól felismerhető vizsla látható. A vizsla említésével nemeseink levelezésében is gyakran találkozhatunk.

A török hódoltság korában megjelent hazánkban a törökök sárga vadászkutyája a sloughi, amely kereszteződött az itt élő vadászkutyákkal és kialakult vizslánk alaptípusa. Az 1731-ből származó adat szerint a trencséni Zay család kezdett először foglalkozni a tenyésztésével, és valószínű, hogy egy Angliából származó spanyol vizslát is bevontak a tenyésztésbe. Ekkor még a vizsla gesztenyebarna színben vagy fehér jegyekkel is létezett. A 19. század végén megritkult az állomány, ekkor vonták be a tenyésztésbe a pointert és a német rövidszőrű vizslát.

Középnagy, elegáns, nemes megjelenésű, zsemlesárga, rövidszőrű vadászkutya. Inkább könnyed felépítésű, száraz, szikár izomzatú, a szépség és erő harmóniáját tükrözi.

Eredendően mindenes vadászkutya, kifejezetten nagy mozgásigénnyel. Természete és alkalmazkodó készsége miatt lakásban, kedvtelésből is könnyen tartható.

A rövid szőrű magyarvizsla őshonos magyar vadászkutyafajta. Őse keleti kopófajta lehetett, amely Ázsiából, a népvándorló magyarokkal érkezett. A XVIII. században Magyarországon keresztezték a török sárga színű vadászebekkel. A mai modern formáját a XIX. században nyerte, amikor több idegen vadászkutya-fajtával nemesítették.

Drótszőrű változata több, mint 40 éve ismert. Kitenyésztésében szerepett kapott a drótszőrű német vizsla is.

A vizsla elnevezése a magatartására, viselkedésére utal. A vadászképességei, királyi megjelenése és meleg személyisége miatt a földbirtokos arisztokrácia kedvence volt.

Larousse enciklopédia:

vizsla [vizsgál] I. fn A vadat szimatjával felkutató, hosszú lábú, lógó fülű vadászkutya. II. mn Fürkésző, kutató (tekintet).

Új magyar lexikon:

vizslák: olyan vadászkutyák, amelyek a vadat szimat után felkutatják v. fürkészve megtalálják, előtte megállnak és többnyire elülső lábuk felemelésével v. farkuk merev tartásával jelzik. Jó szaglóérzék és keresőkedv jellemzi őket. Ilyenek pl. a sárga magyar vizsla, a német ~ (rövid, hosszú és szálkás szőrű) a weimmari és a würtembergi ~, az angol ~ (ír, gordon, skót szetter) stb..

Forrás: http://www.magyarvagyok.com/kultura/hungarikum/magyar-allatfajtak/