New York elképzelhetetlen felhőkarcolók nélkül. Az épületek az égig érnek, szinte mindent beárnyékolnak. Legalábbis Manhattanben. E felkapott félszigeten igen drágák a lakásárak és bérleti díjak, többnyire csak a jómódúak engedhetik meg maguknak, hogy itt éljenek. A sokszor viszonylag kicsi lakások viszont elméletileg nem kedveznek a kutyatartásnak.

Egyik ott élő barátom szerint két dolgot nem láthatunk New Yorkban. A másik a kóbor kutya (az elsőről végül is nem esett szó). S láss csodát, e hatalmas város azon részein, ahol én jártam, valóban nem láttam elbitangolt ebet, viszont annál több kiegyensúlyozott négylábú masírozott gazdája mellett.

A kutyások Mekkája persze a 340 hektáros, hétszáz méter széles és hét kilométer hosszú, szabályos négyszöget formázó Central Park. A gazdik beszélgetnek egymással, a kutyák pedig ismerkednek a többi csaholóval. Nem tapasztaltam olyat, hogy bárki elrángatná a kutyáját egy másik ebtől, sőt, csak jól szocializált kutyákkal (és gazdákkal) találkoztam. Többször is visszatértem a parkba, a jó levegő, a szelíd mókusok, madarak és persze a kutyák miatt, de renitenskedő ebet nem leltem. Sőt, senkit sem láttam, aki bárkinek a kutyájára vagy éppen a gazdára rossz megjegyzést tett volna. Azt viszont furcsálltam, hogy a park zöld részeinek igen tekintélyes részét alacsony kerítéssel körbekerítették, így ott a gyepre sem a kutya, sem a gazdi nem tehette be a lábát.

Nem mindenkinek adatik meg azonban, hogy mindennap elzarándokoljon a Central Parkba. Ezért aztán szinte minden parkban láttam tiszta(!), alacsony kerítéssel körülzárt kutyafuttatót. Nem kerületenként egyet, lehetetlen helyen kijelölve, hanem csaknem mindenütt, a frekventált részeken is. A gazdik többsége ücsörgött a padon, beszélgettek egymással, míg kutyáik vidáman kergetőztek. (Erről persze eszembe jutottak Budapest megtépázott, összezsugorított, kutyaellenes parkjai, ahol minden tilos, ami a kutyákkal kapcsolatos.)

Felettébb érdekes tapasztalat volt, hogy a kutyák minden áruházba bejöhettek, senki nem nézte ki őket. Míg a feleség vásárolt, addig a férj és a kutyaa központi részen elhelyezett ülőkéknél töltötte a jobbára nem kurta időt. S a kutyusok is, férjek is türelmesek voltak (ezek után nem lehet kérdés, ki az "alfa-egyed" a családban)... A fajtaválaszték az itthonihoz hasonló: sok volt a golden retriever, a westie és más kistestű terrierek, láttam fehér boxert, ír szettert - összességében vagy két tucat fajtát. Igen megörültem, amikor egy nagyon jó kiállású magyar vizslát is felfedeztem.

S most hadd térjek rá arra, mit nem láttam New Yorkban: kóbor kutya, elütött eb nem volt, noha ez utóbbi talán annak is köszönhető, hogy az ottani sofőrök összehasonlíthatatlanul előzékenyebbek és óvatosabbak, mint az itthoniak. Persze Amerikát ismerve vitán felül áll, hogy azt az autóst, aki elüt egy négylábút, menten beperelnék, s alighanem horribilis kártérítést kellene fizetnie... Nem láttam ezenkívül, s ez meglepő, szájkosaras kutyát! Az itthoni túlszabályozó illetékeseknek nem ártana elmenniük egy New York-i tanulmányútra (lehetőleg saját költségen)! Persze a gazdiknak is érdekük, hogy kutyájuk ne legyen harapós, mert bizony kemény és fájdalmas perek követhetnek még egy egyszerű kis nadrágrágcsálást is. S nem láttam még kutyapiszkot. Egyéb szemetet igen, nem is keveset. A metró vágányai közé bedobált hulladékon például vígan éltek a patkányok. De kutyapiszok, az nem volt.

Jómagam nem vagyok Amerika-rajongó, sőt, sokszor talán túlzott kritikával illetem, ami onnan jön. Mégis (vagy tán épp ezért?) azt kell mondanom: jobb volna, ha a giccsfilmek és a génmanipulált élelmiszerek helyett az ottani kutyatartási kultúra gyűrűzne be hozzánk...

http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=4347