Amikor az ember, mondjuk, ruhát próbál, sokféle szempontot figyelembe vesz. Döntését nem kizárólag az vezérli, hogy a kirakatban melyik darab tetszett neki a legjobban, hanem az is, hogy jól áll-e az alakjához, egyéniségéhez, alkalmas-e arra, amire használati akarja, és persze megfelelő-e a mérete. Autóvásárlás előtt is számtalan dolgot mérlegelünk: mennyit fogyaszt, elfér-e benne a család, jó-e az alkatrészellátása - mindezek mellett csak másodrendű szempont a fényezés színe. Ugyanez a józan mérlegelés, ez a remek gyakorlati érzék azonban sokszor teljesen hiányozni látszik, amikor kutyaválasztásra kerül a sor: sokan vannak, akiket ilyenkor a "formatervezésen" kívül semmi más nem érdekel...

A kutyafajták ezerszínű kavalkádját böngészve az embernek az az érzése támadhat, mintha mindez csak azért volna, hogy mindenki megtalálhassa közöttük az ízlésének megfelelő modellt. Mintha a divatdiktátorok kreácói vonulnának végig egymás után a kifutón, kielégítve bármiféle úri szeszélyt, hóbortot. Csakhogy a valóság távol áll ettől: a kutyafajták különbözőségének oka eredendően az eltérő használati célban gyökerezik. Amiből pedig az következik, hogy az egyes fajták nemcsak külső tulajdonságaikban térnek el egymástól, hanem képességeikben, s ebből adódóan igényeikben is. Mindezen összefüggések pedig végső soron oda vezetnek, hogy a különböző kutyáknak legalább ennyire különböző gazdára és otthonra van szüksége. Mielőtt tehát kinyitnánk valamelyik nagy, színes képeskönyvet, amelyik százával sorakoztatja fel a szebbnél szebb kutyafajtákat, és természetesen mindegyiket a legelőnyösebb oldaláról mutatja be, vessünk számot előbb saját magunkkal: mérlegeljük, hogy életkörülményeink milyen fajta számára bizonyulnak megfelelőnek, valamint azt, hogy mit várunk a kutyától, és mit tudunk mi nyújtani neki.

Osztozni az otthonon

Az általánosan elterjedt nézet, mely szerint a nagytestű kutya nem viseli a lakásban tartást, ilyen formában nem igaz. Őszintébbek vagyunk, ha úgy fogalmazunk, hogy bizonyos méretű vagy jellegű ebek lakásban való tartása több kompromisszumot igényel az ember részéről. Mert az ugyan igaz, hogy a törpe uszkár elfér egy kis kosárban, míg a német juhászkutyának legalább fél négyzetmétert kell átengednünk otthonunk alapterületéből, de futkározni mindkettő a szabadban szeret, és nem az előszobában oda-vissza. Még az egészen nagy fajták, mint a dogok vagy a megtermett agarak is tarthatók lakásban, ha a berendezés nem zsúfolt, hanem elég szellős ahhoz, hogy a kutya kényelmesen mozoghasson a bútorok között. Számtalan régi festmény tanúskodik arról, hogy ezeket a "főúri" kutyákat nagyon is lakásban tartották - az már más kérdés, hogy mekkorák voltak azok a lakások...

A kimondottan hideg körülményekhez szokott, havasi vagy északi kutyák nehezen viselik a túlfűtött lakást, ám ez a probléma orvosolható, ha van a lakásnak legalább egy olyan, fűtetlen helyisége, ahová a hidegkedvelő eb kedve szerint kivonulhat hűsölni. Sokkal inkább érvényes viszont az, hogy számos kutya rosszul tűri, ha kizárják a kertbe. Nemcsak a rövid szőrzet vagy az apró termet okozta fázékonyság lehet oka ennek: az emberhez erősen kötődő fajták kimondottan méltánytalannak érzik azt, ha gazdájuk ideje túlnyomó részét tőlük elzárva, az ajtó túlsó oldalán tölti. Még a ridegtartáshoz szokott, igazi házőrző kutyák is jobban viselik a családi otthonból való kirekesztést, ha kerti magányukat (mely sokkal kevésbé idilli, mint azt sokan tudni vélik) megoszthatják egy hasonszőrű társsal - még ha akár csak egy macskával is.

Ebugatta házőrzők!

Amióta világ a világ, a házőrző kutya feladatához mindig is hozzá tartozott az ugatás. Nem is érte vád miatta addig, amíg a tanyák hallótávolságon kívül voltak egymástól, de még a hamisítatlan falusi hangulatnak is elválaszthatatlan része az éj csendjében felhangzó ugatólánc. A városi ember értékrendje azonban eltér ettől: az egésznapos forgatag, pufogás, berregés, csörömpölés után hajlékába visszatérve szomjazza a csendet, s felháborodik, ha megtöri azt a szomszéd ebének éber csaholása. Márpedig jó néhány fajtának az eredeti hivatása megkövetelte a folytonos hangadást, elsősorban azért, hogy ezáltal folyamatosan tájékoztassa gazdáját hollétéről. A kistestű terelőkutyák például munka közben megállás nélkül hallatják hangukat, s a kopók is jellegzetes, csengő ugatással kísérve űzik a vadat. Az ilyen kutyákat a legkisebb izgalom is "szóra bírja" - ezzel feltétlenül számolnia kell annak, aki lakásban akarja tartani őket!

A kertvárosi ember azonban különös szerzet: látszólag vidékies körülmények között él, ám családi házának rejtekén valójában városi jellegű életre vágyik. Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy őt is zavarja a kutyaugatás. Ráadásul ezekben az agyonparcellázott negyedekben a telkek igen aprócskák, így a kutyasűrűség, s ezáltal a zaj is nagyobb, mint vidéken. Akik kertben szeretnék tartani négylábú barátjukat, tömérdek felesleges idegeskedéstől kímélhetik meg a kutyát (ezáltal a szomszédokat, s így végső soron saját magukat is), ha a kertet átlátszatlan kerítéssel (kőfallal, palánkkal, nádfonattal vagy legalább élő sövénnyel) veszik körül!

Idő és pénz

Noha a fajtaválasztás pillanatában az ember még nemigen gondol a pénztárcájára, mégsem árt számolni a leendő költségekkel sem, s ezek között még csak nem is a kölyök vételára a legjelentősebb. Sokkal többet nyomnak a latban a majdani eltartás költségei. Itt van mindjárt a táplálékigény, ami nem feltétlenül áll ugyan egyenes arányban a kutya méretével (az örökmozgó, atlétikus fajták energiaigénye elérheti akár másfélszer nagyobb súlyú, ám lustább - vagy csak energiatakarékosabb? - ebekét is), ám általánosságban azért mégiscsak elmondhatjuk, hogy a kisebb kutya kevésbé eszi ki az embert a vagyonából, mint a nagyobb. Bizonyos esetekben számolni kell olyan rendszeres kiadásokkal is, mint a kutyakozmetikus díja. Aki pedig szeretné megkímélni magát az olyan váratlan, nagyobb számláktól, mint amit egy-egy komolyabb állatorvosi beavatkozás jelent, az jól teszi, ha a híresen egészséges fajták között válogat, és lemond az örökletes betegségek által terhelt fajtákról.

A következő szempont, amit mérlegelni kell, a rendelkezésünkre álló idő, némelyik kutya megfelelő gondozása ugyanis az átlagosnál több ráfordítást igényel. A bobtail hatalmas, vattacukorszerű bundája csak akkor mutatós, ha sűrűn kikefélik, s egy ilyen művelet bizony akár egy óráig is elhúzódhat. Sok kutya bozontos szőrzetet visel az állán és a lábvégein is - ez ugyan kétségkívül igen vonzó külsőt kölcsönöz nekik, ám egyben vonzza a szennyeződéseket is, ami azzal jár, hogy etetést követően a zsíros létől, esős séták után pedig az út sarától kell megszabadítani a csapzott fürtöket. Ez eleinte nem tűnik nagyon megerőltető feladatnak, csakhogy egy év háromszázhatvanöt napból áll, és a negyedik év vége felé, az ezerkétszázadik pofamosás után már kezd kissé unalmassá válni...

Egy kicsi mozgás...

A kutya fizikai képességeit viszonylag könnyen felmérhetjük, s ebből rögvest képet alkothatunk a mozgásigényéről is. Az ugyanis, hogy egy bizonyos állat képes valamilyen tevékenységre, többnyire egyben azt is jelenti, hogy szeretné is végezni ezt. A madár tud repülni, éppen ezért szenved, ha nem repülhet. A vizsla nem volna képes a vadászaton hatalmas területet végigkutatni, ha nem hajtaná belülről a tettvágy - ebből viszont az következik, hogy vadászat híján ezt valamivel pótolni kell: az energiát le kell vezetni. Az atlétatermetű sportkutyák, amelyeket arra "találtak ki", hogy rövid idő alatt nagy fizikai teljesítményt vigyenek véghez, remekül elheverésznek egész nap a kényelmes matracon (vagy ha senki nem látja, akár a kanapén), abban a reményben, hogy a gazdi a munkából hazaérkezvén melegítőt és edzőcipőt húz, és irány a kocogópálya!

A kurta lábú, "földszintes" ölebecskék és a komótos, nehézsúlyú őrkutyák nem igénylik az efféle erőpróbákat, ám ez újabb próba elé állítja a gazdit: az ilyen jószágoknak a napi sétát jobban felosztva, kis adagokban kell mérni, mivel mozgásigényük azért nekik is van. Ők azok, akik a hajnali nap első sugarainál már cibálnák is ki kétlábú barátjukat az ágyból (a vizsla vagy az agár még ilyenkor fordul a másik oldalára kedvenc foteljában), rossznéven veszik, ha a munkaidő elejétől a végéig feléjük sem néznek, és legszívesebben még vacsora után is leballagnának egy utolsó sétára - na, nem versenyt futni, csak körbeszaglászni egy kicsit. A társasági kutyák és a juhászkutyák közös vonása, hogy világéletükben reggeltől estig a gazdájuk mellett volt a helyük (az egyiknek a házon belül, míg a másiknak odakinn, a pusztán), így valamennyi eb közül talán ezek az intelligens, együttműködésre fokozottan hajlamos fajtákat viseli meg legjobban a magány, az unalom.

Egészséges túlerő

Az eddig felsoroltak mindegyikénél fontosabb azonban, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettek (helyesebben kellően egyenlőtlenek) legyenek gazda és kutya között. A túlméretezett kutya talán leveri farkcsóváláskor a poharakat az asztalról, a csahos eb a szomszédok idegeire megy, az unatkozó házőrző csavargásra vetemedhet és így tovább, ám ettől még senkinek nem hullik vére. Sokkal veszedelmesebb az, amikor a kutya túl sokat enged meg magának, és nincs ki megfékezze. Az állat feletti uralom nem elsősorban fizikai kérdés, bár nem árt, ha az ember legalább annyival súlyosabb a kutyájánál, hogy ne okozzon nehézséget felemelnie (erre bármikor szükség lehet). Ám ha valaki csak a testi erejénél fogva képes a kutyájára hatást gyakorolni, az már régen rossz...

Míg a kutyák egy része születésénél fogva kenyérre kenhető, lágy egyéniség, addig vannak olyan fajták, amelyek erős kezet kívánnak. A vadászkutyák nagy része konok, makacs fickó, némelyik akár barátságtalan is lehet, ám veszélyessé gyakorlatilag soha nem válnak. Az őrző-védő ebek általában katonás jellemek: szívesen alávetik magukat a kaszárnyafegyelemnek, de csak olyan parancsnok mellett, akire valóban felnézhetnek. Ezek a kutyák kimondottan igénylik, hogy engedelmeskedhessenek, enélkül nem élnek teljes életet. Kiképzésük azonban óriási felelősséget jelent, hiszen letöri az állatnak az emberrel szembeni természetes gátlásait, s ha nem kellő szakértelemmel végzik, elvadításba torkollhat. A marcona területőrző kutyák ugyanakkor kifejezetten sérelmezik, ha dirigálnak nekik: hűségük töretlen, de elvárják a kölcsönös tiszteletet. A leginkább öntörvényű, megközelíthetetlen és hajlíthatatlan ebek a spiccek - mondhatni, ők a "macskák" a kutyák között. A nagy mozgásigényű, hihetetlen teherbírású szánhúzó fajták sajátos elegyét képezik a fegyelmezett munkakutyának és a félig domesztikált farkas származéknak: a hámban minden idegszálukkal a feladatra koncentrálnak, de azonnal a maguk urai lesznek, amint lekerül róluk a póráz.

Mindenkit érhet csalódás

Nemcsak arra kell azonban vigyázni, hogy a "kemény" kutya póráza kellőképpen erős kézbe kerüljön, hanem arra is, hogy a lágy egyéniségű ebet ne fegyelmezzük agyon. Az önállóan dolgozó, kimagaslóan intelligens juhász- vagy vadászkutya valósággal összetörik, ha minden mozdulatát diktálni akarjuk. Természetesen tőle is meg kell követelni az alapengedelmességet, de inkább az "eszére próbáljunk hatni". Aki vakfegyelemre vágyik, az a szetterben, a collie-ban csalódni fog! Vegyük számba azt is, hogy az engedelmességen túl mit várunk az állattól, hiszen a feladatok végrehajtása, a közös tevékenység csupán töredékét tölti ki az együtt töltött időnek. A kutyáknak a gazdájukhoz való viszonyulása erősen különböző. A vizsla vagy a boxer például képes órákon át a gazdája ölébe tett fejjel ölni, elvárva, hogy folyamatosan simogassák: aki ezt terhesnek találja, jobban teszi, ha egy kevésbé "érzelgős", férfiasan tartózkodó fajtánál köt ki.

A kutyaválasztás legfontosabb kelléke az önismeret. Ne szégyelljük bevallani magunknak, ha úgy érezzük, nem vagyunk elég kiegyensúlyozottak egy szélsőséges viselkedésre hajlamos kutya kordában tartásához. Az eb és az ember egyéniségének harmonizálnia kell egymással (nem véletlenül mondják, hogy minden kutya hasonlít a gazdájára), ám az nem vezet jóra, ha hátrányos jellemvonásaik is egymást erősítik. Ilyen szempontból jobb, ha a két fél inkább kiegészíti, kiegyensúlyozza egymást. Nincs rosszabb párosítás, mint egy hirtelen haragú, kötekedő egyén és egy mogorva rottweiler, míg a nyitott, béketűrő gazda mellett a forrófejű staffordshire terrier is barátságos, kedves természetű jószággá nőhet fel. Aki hajlamos a depresszióra, annak számára valóságos terápiát jelenthet egy kutya - de az a kutya nem lehet sem agresszív, sem pedig túlzottan "törékeny" lelkű. Az önuralomra képtelen embernek viszont, akinek labilis egyénisége kiszámíthatatlan dühkitörések forrása, nem kutyára van szüksége, hanem pszichiáterre!

Mindezek alapján levonható a végkövetkeztetés: a kutyafajták széles palettája nem áruházi kirakat, amelyből szemünk gyönyörűsége, pillanatnyi hangulatunk, az éppen uralkodó filmélményünk vagy az aktuális divatirányzat szerint választhatunk. Döntésünk több mint egy évtizedre szól, s az elhamarkodott választás, ha tragédiához csak igen ritkán vezet is, a sajátunkkal és a kutyáéval együtt közvetlen környezetünk életét is megkeserítheti. Mielőtt tehát kimondanánk az utolsó szót, ismerkedjünk meg közelebbről a kiválasztott kutyafajtával, annak anatómiájával, történelmével, előnyös és hátrányos adottságaival - majd álljunk a tükör elé, és igen őszintén, bizalmasan nézzünk szembe önmagunkkal!

 http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=3768