Amikor az ember csetlõ-botló kisgyerekét viszi sétálni, magától értetõdõ módon megfogja a kezét, hogy biztonságot nyújtson neki. Hiszen a kis totyogó még bizonytalanul lépked, nem ismeri a közlekedés veszélyeit, és nem érti pontosan az intelmeket. Hasonló a helyzet a kiskutyával is, ám neki nem foghatjuk meg a kezét, hiszen mind a négy végtagját igénybe veszi a járás.

Más megoldást kell keresni, s ez a megoldás nem más, mint a póráz, amely védi és irányítja a tapasztalatlan kiskutyát. Már ebben a korban is tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy ez nem lehet a végleges megoldás.  Ahogy a gyermekünknek nem foghatjuk egész életében a kezét, úgy a kölyökkutya is felnõ egyszer, s addigra ezt a fajta összekötõ kapcsot fel kell váltania egy másiknak: a hûség és a megértés kötelékének, amely sokkal erõsebb, mint a póráz, hiszen soha nem szakadhat el. A megbízható kutya nemcsak csak akkor marad a gazdája mellett, ha hozzá van láncolva. Éppen ez a csodálatos a kutyasétáltatásban, ez teszi egyedülállóvá - hiszen egy madzag végén bármilyen állatot végigrángathatunk a fõutcán!
Kezdõ kutyásoktól nagyon gyakran hallani ezt a mondatot: "amíg ilyen kicsi, addig nem engedem el, majd csak késõbb, amikor már okosabb lesz". Aki így gondolkozik, azt könnyen érheti csalódás. A három-négy hónapos kölyökkutyában ugyanis ott munkálkodik még az ösztön, hogy anyját - illetve annak pótlékát, a gazdát - híven követi, s egy pillanatra sem tágít a sarkából. A hét-nyolc hónapos farkaskölyök azonban már önállóan is vadászgat falkája birtokán - az ugyanilyen idõs kutya is felnõttnek gondolja magát, csakhogy az õ "vadászterületén" egymást érik a dübörögve száguldó, füstöt okádó, soklóerõs "csúcsragadozók". Ha ekkorra még nem tanulta meg a fegyelmet, az utca túlsó oldalán sétáló kutyatárs vagy a játszótérrõl kiguruló labda láttán szempillantás alatt faképnél hagyja a lassú kétlábút.