Az ilyen egyén egyre bizonytalanabbá válik, félénk remete vagy fura csodabogár lesz. Ugyanez történik azzal a kutyával, akit - aggódását túlzásba vivő - gazdája vagy gazdaasszonya távol tartja a más kutyákkal való találkozástól. Miután ez a szerencsétlen eb nem tapasztalhatja meg a saját fajával való érintkezést, amikor mégis találkozik egy másik kutyával, félelemmel, zavarral vagy agresszióval reagál. Aggódása ideges, csaholó ronccsá változtatja őt, vagy puszta félelemből harapó ebbé.

A kutya természetéből fakadóan falkaállat, és mint ilyen, számára a saját fajával való kommunikáció alapszükséglet. Ahhoz, hogy számára ismerőssé váljanak az ősrégi eb-rituálék, biztosítani kell a kölyök minél gyakoribb találkozását fajtársaival. Ezen alkalmak nemcsak arra adnak lehetőséget a tanulásra, miként kell egy valamirevaló ebnek viselkednie, de azt is elsajátítja, hogy ez miképpen illeszkedik a társas hierarchiába.

Amennyiben két egymás számára ismeretlen kutya találkozik, első dolguk, hogy összeérintik az orrukat. Ez egy előzetes próba, melyet minden egészséges eb végrehajt, s azonnal megállapítják, kedvelik-e egymást, vagy nem! A következő lépés egymás "hátsójának" kölcsönös szimatolása. A teljes kép kedvéért az egyik felemeli hátulsó lábát, hogy az idegen meg tudja ismerni a jellemző szagát. A rituálé során hamarosan kiderül, hogy vajon barátság vagy ellenségeskedés alakul ki, esetleg teljes érdektelenség egymás irányába.

A kutyák egymással történő találkozása alapjában véve hasonló az emberekéhez. Ha kedvelik egymást, farkukat csóválják, az emberek pedig ilyenkor kezet ráznak. Amennyiben ki nem állhatják egymást - megint, mint az emberek - kerülik egymást vagy morognak (az emberek dörmögnek) a másikra, legrosszabb esetben harc alakul ki. Ám van egy óriási különbség az ember és kutya találkozások között: a kutyáknál a rangsor (a társas rangsor) meghatározó szerepet játszik. Annak meghatározására, hogy melyikük áll magasabban a rangsorban egy "anális szag" ellenőrzés szükséges, ha ezután is marad kétely a kérdésben, a harc eredménye hozza meg a választ. A jelenet a következőképpen néz ki: két kutya áll egymással szemben, halkan morognak, farkuk mereven áll, ajkaikat felhúzzák. Ez a legmagasabb vészhelyzet állapotának elérését jelenti. Ha a szőr a tarkón, a háton és a farok tövénél feláll, egyértelmű, hogy csak testi harc döntheti el, melyik a kettejük közül az erősebb, ki áll magasabban a rangsorban. Ez a csata, melyet ádáz morgás kísér, általában félelmetesebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban. A morgás és vicsorgás az ellenfél megfélemlítésére és demoralizálására szolgál, és mint szabály elmondható, hogy minél nagyobb a hangerő, annál kisebb az esélye a valódi veszélynek.

A természet beépített egy korlátozó mechanizmust, hogy megelőzze a harc eldurvulását. Amint a harcoló felek egyike érzékeli a másik fölényét, a hátára fekszik, és mutatja sebezhető torkát. Ez a gesztus (legalább is az épeszű kutyák esetében) a fehér zászló felmutatásához (a megadás jele) hasonló. Ha a győztes fogait az ellenfél védtelen torkára teszi, egy tiltó ösztön lép fel, és a párbajnak vége.

Ezek a viselkedésminták rendkívül fontosak a faj fennmaradása szempontjából, és minden épelméjű kutyánál kialakulnak. Túltenyésztett vagy helytelenül kezelt és viselkedésében következetesen összezavart egyed nem engedelmeskedik ezeknek a természeti szabályoknak, és néha kölyköt is megharap. Nincs az a rendes kutya, amelyik erről akár csak álmodna is.

A folytonosan pórázon vezetett eb kétszer erősebbnek érzi magát, a gazdájával való érzékelhető kapcsolat miatt, mint valójában, ezért sokkal gyakrabban kezdeményez harcot, mint az, amelyiknek engedik a szabad futkározást, és így hozzászoktatják ahhoz, hogy más kutyákkal gyakran találja szemben magát.

Jobb, ha nem próbáljuk a harcolókat szétválasztani, mert könnyen az ütközet legfőbb sérültjévé válhatunk. Ha közbelépünk, nemcsak az idegen kutya, de saját kedvencünk is jól megharaphat a harc hevében. A két háborúzó határozott és eredményes szétválasztása lehetséges, ha mindkét gazda villámgyorsan és egyszerre cselekszik, megragadják saját kutyájuk hátulsó lábait, felemelik, és így megtörik a harc. Ha ez a szétválasztási művelet sikeres, a béke könnyen helyreállítható, mert a legtöbb eb megkönnyebbül, hogy nem kell egy esetleg fájdalmas véget érő harcot folytatni. Persze nagytestű kutyák esetében ezt a szétválasztást nem tanácsos végrehajtani.

Sikert lehet elérni egy félrevezető taktikával. Ezt csak addig lehet alkalmazni, amíg az összecsapás nem fajul komoly küzdelemmé. Adjunk egy olyan parancsot, melyre a kutya általában a legnagyobb lelkesedéssel reagál. Ez megadja a lehetőséget az időben történő visszavonulásra, a büszkeség elvesztése nélkül. Vigyázzunk, hogy hamis vezényszavakat ne túl gyakran adjunk, különben aláaknázzuk ember és kutya között kialakult bizalmat. Hadd nyomatékosítsam még egyszer: minél több esélyt kap a kutya, hogy más ebekkel találkozzon, annál megbízhatóbb lesz viselkedése velük szemben.

Az etológiában a "kihívó (domináns) magatartás" terminológia alkalmazható a módszerekre, ahogyan a felek felállítják a rangsort, de vonatkozik a viselkedések más aspektusaira is. Itt a kihívó kérkedő, hivalkodó magatartását jelenti, a valósnál nagyobbnak mutatkozni próbáló, szőrborzoló, fogmutogató és morgó, továbbá minden olyan viselkedést, mely az ellenfelet megijeszti, bizonytalanná teszi, demoralizálja, és visszavonulásra készteti. Mindig az a kutya a győztes, amelyik meggyőzőben túlozza erejét. Így válaszra talál annak a kérdése, hogy melyikük az erősebb, és ezzel együtt harc nélkül kialakul a rangsorban elfoglalt hely is.

Mi a helyzet az ember és kutya találkozásával? Vannak, akik azt gondolják, hogy nincs olyan kutya, amelyik megharapná. Ez tévedés! Szabályként tartsuk szem előtt, hogy ismeretlen kutyát soha ne próbáljunk megsimogatni, mert a legjobb indulatú közeledésünket is könnyen félreértheti, hiszen nincs hozzászokva mozdulatainkhoz. Sokan azt hiszik, hogy a nagy termetű kutyák agresszívabbak, mint a kis termetűek. Számtalanszor előfordul, hogy pont az ellenkezője az igaz!

Nézzünk néhány emberi magatartást, melyre a kutya így vagy úgy reagál. A félénk, bizonytalan, hátráló mozdulat a legtöbb esetben támadó hangulatot idézhet elő, ezért ismeretlen kutyánál óvakodjunk minden hirtelen mozdulattól! Mivel a kutya a legkisebb mozdulatot is félreértheti, előnyösebb mozdulatlanná merevedni veszélyhelyzetben, mert ezzel csökkenhet agresszivitása. Bot, esernyő vagy egyéb tárgy, pl. nagy csomag, bő ruha agresszív viselkedést válthat ki a kutyából.

Vigyázzunk az ordibálással! Néhány egyed az erős kiáltástól megriad, ugyanakkor mások viszont buzdításként értelmezik. Az ember erőszakos fellépése lehet ijesztő a kutyára nézve, de előidézheti a támadását is. A barátságtalan szándékkal közelítő kutya esetében mind az ellentámadás, mind a menekülés tovább fokozza az agresszivitását, egyetlen lehetőségünk, hogy próbáljunk mozdulatlanná dermedni. Természetesen ideggyenge, túl agresszív egyed esetében ez nem használ. Sohase nézzünk hosszan és mereven a kutya szemébe, mert ez általánosságban két eb esetében a verekedés előjele, ezzel nő az agresszivitása, tehát ne ingereljük!

A kutya az ember barátja. Az emberek többsége tisztában van azzal, hogy a kutyának következetességre, biztonságra, bizalomra, helyes bánásmódra, rendszerességre, egyszóval falkavezérre van szüksége! Ugyanakkor nem megfelelő tartás esetén az őrző-védő fajták egyedei esetleg túl harciassá válhatnak. Ha nincs vagy minimális a kapcsolatuk az emberrel, akkor falkavezér hiányában csupán veszélyforrások. Amennyiben nem ismerik a tiltó és a biztató parancsszavakat, ha nem tanulták meg, hogyan viselkedjenek váratlan helyzetekben, hogyan reagáljanak a számukra idegen személyek cselekedeteire, akkor ezek a kutyák megbízhatatlanná és agresszívvé válhatnak. A felelőtlen ember kezében így lesz a leghűségesebb barát, ádáz ellenség!